Nem maradhat el... – Egy édesanya gondolatai a ballagásról

Nézőpont – 2020. április 29., szerda | 21:33

Dr. Somosiné Tésenyi Timea mentálhigiénés szakembernek, a Semmelweis Egyetem adjunktus-tanára írásait már többször közreadtuk. Most nem szakemberként, hanem édesanyaként osztja meg gondolatait a ballagásról.

Gaudeamus igitur...Örvendjünk hát…! – ezekkel a szavakkal hív önfeledt ünneplésre az ismert, koraközépkori eredetű ballagási ének. Már az első hangokat hallva megjelennek előttünk az ünnepélyes búcsú hagyományos képei: egyenruhás diákok, virágtenger, könnyes szemű szülők, büszke tanárok…

Magam is érintett szülőként már hetek óta azon töprengek, hogy is lesz ez idén. Az már rendben van, hogy vírus van, iskola nincs, hogy próbálunk hozzászokni fenekestül felfordult életünkhöz, hogy keressük ebben is a nem várt, apró örömöket…

na de a ballagás… az nem maradhat el.

Valóban nem maradhat el. Idén sem. Elemi szükségünk van rá, nekünk, szülőknek, tanároknak, de legfőképp a nagybetűs Élet küszöbén álló, „félig már felnőtt, de félig gyerek még” fiataloknak.

A ballagás nem csak egy ünnep. Inkább egy sajátos beavatási szertartás, a felnőttkorba lépés határköve.

Előképe volt a szalagavató, amikor eddig gyerekként számontartott kamaszaink néhány óra leforgása alatt gyönyörű, felemelő tánccal ünneplő fiatal nőkké és férfiakká váltak. Mindannyiunkat figyelmeztetett ez az ünnep, hogy itt az ideje, hogy elengedjük a kezüket, hagyjuk őket végre egyedül táncolni, küzdeni a felnőtté válás meredek útján.

Kellenek ezek az átmenetek, szertartások, hogy ne felejtsük el észrevenni az élet folyamatos változását.

Fontos tudnunk, hogy valami véget ért, amitől el kell búcsúznunk, és itt az ideje valami izgalmas és félelmetes újba lépnünk.

Amikor már nem beszélhetünk úgy, mint egy gyermek, nem ítélhetünk úgy, mint egy gyermek, hanem férfivá-nővé érve elhagyjuk a gyermek szokásait (1 Kor13, 11).

A ballagás segít elköszönni a gyerekkorunktól és annak emlékeit őrző iskolánktól. Segít átélni a veszteséget, a fájdalmat, a büszkeséget, a félelmet, a felnőttkorba lépéshez szükséges bátorságot.

A mi iskolánk igazgatója ünnepélyes szavakkal kísért üzenetben mondta el nekünk és a diákoknak többször is, hogy lesz ballagás. Igazi, színes, virágos, vonulós, olyan, ami minden érettségizőnek kijár.

Lehet, hogy ősszel, lombhulláskor, vagy télen, hóesésben, de nem marad el.

Mindannyiunkat megerősített és megnyugtatott az üzenet, hogy a világ a feje tetejére állhat, de az ünnepek és búcsúk fontosak, megtartó és megerősítő erejük nélkül senkit nem engedünk át a gyerekkor és a felnőttkor bátor lépéseket kívánó küszöbén.

Amikor én érettségiztem, épp rendszerváltás zajlott. Fogalmunk sem volt, mit szabad mondani az érettségin és mit nem, forradalomról vagy ellenforradalomról van szó, s néhány merészebb osztálytársam szóbeli felelete alatt óvatosan kávézni kellett invitálni az egyházi iskolába megszokottan politikai ellenőr szerepbe kiküldött érettségi elnököt. Történelmet írtunk, amit akkor még nem tudtunk, de azóta is büszkén mesélünk. 

A mostani érettségizők is gondolhatják azt, hogy valamit elvettek tőlük, az utolsó hónapok búcsúzó, gyerekes-felnőttes közösségi élményeit, az egész iskola kitüntetett figyelmét.

De átélhetik ezt a helyzetet úgy is, hogy különleges évfolyammá vált az övék, amikor felnőtt bátorságot vagy alázatot kíván a helyzet elfogadása és a döntés, hogy nekivágnak-e az előttük álló, kockázatokat is hordozó kihívásnak.

Segítsük őket, hogy felnőtté érésük meghatározó élményévé válhasson ez az időszak, amelynek most kitüntetett, az előttük álló feladatokkal bátran megküzdő alakítói lehetnek.

Fotó: Thaler Tamás

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria