Nem nehéz papnak lenni, boldoggá teszi az embert – Beszélgetés a vasmisés Pásztor Károllyal

Nézőpont – 2020. július 8., szerda | 18:39

Pásztor Károly nyugalmazott plébános 89 évesen visszatekint életére, 65 évvel ezelőtt tett fogadalmára, ígéretére, amelyben lemondott a világról, hogy teljes életét a feltámadás örömhírének szentelje. Kovács Ágnes interjúját ajánljuk.

Hatéves kora óta tartó munkás életében csak a tenyere kérgesedett, gyermeki, minden kötöttségtől mentes szabadságában a jelen pillanat mélységeire hol könnyekkel, hol nevetéssel válaszol. Éppen ezért is jó, hacsak rövid időre is, Károly atya közelében lenni. Jelenlétéből az életet, a szabadság utáni vágyakozását viszi magával az ember. Ezt paptársai is megtapasztalhatták már, hiszen társaságát keresve elég gyakran és sokan megfordulnak a máriapócsi otthonában.

Amikor Károly atyát felhívtam telefonon időpont-egyeztetés végett, szabadkozott, mondván ő egyszerű ember és nem tud különlegest üzenni az olvasóknak. Mint mondta, ő mindig csak tette a dolgát. Majd a beszélgetésünk során megtudtam, hogy a hitét, az élet iránti mély alázatát, a tartást, egyenes jellemét, igaz ember voltát életében Isten mindennapos jelenlétének megélése, valamint – sváb származásának is köszönhetően – kicsi korától kezdve a kemény, szívós, kitartó fizikai munka edzette.

A vállaji születésű Károly atya papi hivatásától sem áll távol a fizikai munka, ezt igazolja az otthonának udvarán található fészerben sorára váró megannyi kerti szerszám, köztük a közel 3 méter magasra felakasztott kasza, amit igen gyakran leemel fiatalokat is meghazudtoló frissességgel.

– Pap vagyok, de még mindig helyt állok gazdaként is. Aki kertes házban él, az tudja, hogy a munka nem várhat. 6 óra után felébredek, elvégzem a reggeli szentmisét itt a ház kápolnájában, különleges alkalmakkor pedig a templomban. Ezután elimádkozom a zsolozsma első részét és sorba veszem a ház körüli tennivalókat. Nagy területű kert tartozik a plébániához, a rendszeres fűnyírás, kaszálás és a növények gondozása is a teendőim része. Délelőttönként elolvasom a napi sajtót, megnézem azt is, kik távoztak el ebből a világból, hiszen az én koromban az emberhez már ők állnak közelebb. Családtagjaim, ismerőseim, barátaim közül már többen vannak odaát, mint itt a földön. Ebéd után elvégzem a zsolozsma második részét, szentségimádást tartok a templomban, rózsafüzért imádkozok, este 6 óra után pedig bezárom a templomot, és ezután még ma is szívesen olvasgatok, főként teológiai témájú könyveket.

Mindezen napi teendők mellett a helyettesítések, szentmisék bemutatása, temetések, gyóntatások is része az életemnek, sőt olykor elsőáldozásra is felkészítek máriapócsi gyerekeket. Idős, beteg testvéreinket hetente látogatom az idősek otthonában, gyóntatok, áldoztatok első pénteken a kolostorban is. Még meglévő családi kapcsolataimat ápolva autóba ülök, és gyakran hazalátogatok szülőfalumba, de még nincs szükségem sofőrre. Nyíregyházára, a papi rekollekciókra vagy közös ünnepi alkalmakra is így jutok el. Bár sok itt a munka, de szabad vagyok. Az Úristen különös kegyelme, hogy még mindig ad erőt, hogy dolgozhassak. Mindenesetre, ha szükséges lesz, akkor a papi otthont is elfogadom életem utolsó állomásának.

– Ahogy az ember életében megsokszorozódnak a számok, egyre nagyobb bölcsességgel tekint az elmúlt évtizedekre, nagyobb rálátással értékel, és gyakran vissza-visszatér gyermekkori emlékeihez, a szülői házhoz. Károly atya kikkel, milyen élethelyzetekkel találkozik az emlékezés óráiban?

– Igen, gyakoriak a gyermekkori emlékképek. A templom szomszédságában laktunk, de nemcsak fizikailag, hanem lelki értelemben is Isten közelségében éltük az életünket. Vallásos családban nőttem fel, igaz a településünkön mindenki hívő ember volt. Édesanyám naponta elvitt a templomba. Láng Gyula templomépítő plébános igen szépen prédikált, és vágytam a szentmisékre. Első osztályos koromtól kezdve ministráltam minden alkalommal. Alig bírtam a nagy latinkönyvet átvinni az oltár egyik oldalától a másikra. Sok vendégpap is megfordult Vállajon, ilyenkor mindenki külön-külön mutatott be szentmisét, mert akkor még nem engedélyezték a koncelebrálást, így előfordult, hogy négy misén is ministráltam. Mondogatták is, hogy Karcsiból biztosan pap lesz. Édesanyám öccse, Tempfli Gyula nyíradonyi plébános is nagy hatással volt vallásos fejlődésemre.

A másik kitörölhetetlen emlékképem a kemény munka. Bár nagyon nehéz volt, mégis szeretettel gondolok a küzdelmes évekre, már gyermekként rákényszerített az élet az emberfeletti fizikai munkára. Öten voltunk testvérek. Másfél éves voltam, amikor édesapám meghalt. A bátyámmal sokat kellett dolgoznunk. Tizenhárom éves koromban őt mint leventét elvitték katonának, a következő évben, 1945 januárjában pedig két nővéremet – a falubeli 18–32 éves kor közötti nőkkel és a 17–45 éves korú férfiakkal együtt – elhurcolták málenkij robotra, kényszermunkára a Szovjetunió területére. Csak öt év múlva tértek haza. Így egyedül maradtam édesanyámmal és egy nővéremmel. A lelki teher mellett a kemény fizikai munkával teli évek vártak ránk. Mi csak küszködtünk, nagyon szegények voltunk, mert nem volt édesapánk, sem fagylaltra, sem más csemegére, édességre sem jutott.

– Milyen körülmények vették körül első szolgáló éveiben?

– Abádszalókon nagyon kemény körülmények fogadtak. Mindent megakadályoztak. Nem voltak hittanos gyerekek, mert a beiratkozás időpontjairól nem tájékoztatták a szülőket. Ezért ősszel, amikor a pedagógusoknak megkezdődött a tanítás, mi krumplit szedtünk. Ez nagyon bántott bennünket. Az elsőáldozókat csak a szentáldozás előtti hónapban, ebédidőben taníthattuk, összesen 16 órában. A gyerekek első osztályosok voltak, még nem olvastak, és szinte semmit nem tudtak. Volt, aki csak az óra végére érkezett meg. Hittankönyvet sem kaphattak, osztályonként csak kettőt biztosítottak a diákoknak. Hogy szívesebben jöjjenek a hittanra, vásároltam az 500 Ft-os fizetésemből – amelyből 250 Ft-ot leadtunk a plébánosnak, 50 Ft-ot pedig békekölcsönbe fizettünk – 32 Ft-ért egy labdát, de behívatott a tanácselnök, és azonnal megtiltotta a játékot. Amikor pedig bérmálásra készültünk, hogy énekkel köszönthessük a püspök atyát, egy-egy énekpróbára összejöttünk, de emiatt is előállítottak...

A teljes interjút a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye honlapján olvashatják. 

Forrás és fotó: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye/Öröm-hír Sajtóiroda

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria