Nincs másunk, csak a „jedierőnk” – A Máltai Szeretetszolgálat munkatársai az utcai gondozásról

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Rimaszombati úti központjában Biró Péter intézményvezetővel és Németh Attila szociális munkással beszélgetett Szabady Szintia. A szeretetszolgálat honlapján két részben megjelent interjúból közlünk részleteket.

– Mennyire kell az érintetteket rábeszélni, hogy elfogadják a segítséget?

Biró Péter: Amikor megnyitottuk a szomszédban a kríziskollégiumot, nem hirdettük sehol. Elterjedt a hír, jöttek maguktól. A harmadik napon már vagy hatvanan voltak. Másoknak kell egy kis rábeszélés, és olyan is akad, akit már nem tudunk meggyőzni. Előfordult, hogy csaknem egy óra alatt sikerült a közteresekkel rábeszélni egy férfit, hogy jöjjön velünk. A kollégám bekísérte, aztán amíg én a kocsiból kipakoltam, nem telt el öt perc, eltűnt. Kényszerből ez nem működik. Gyakran gondolunk arra, hogy mi annyira eszköztelenek vagyunk, hogy nincs másunk, csak a „jedi erőnk”. A 22. kerületben megismertünk egy bácsit. Egy padon élt a villamosmegálló mögött, volt kabátja, takarója. A kollégák minden este kimentek hozzá és megkérdezték: „Károly, bejön szállóra?” „Köszönöm, nem” – válaszolta nap nap után. Azután leesett a hó, bejöttek a mínuszok. A kollégák megtalálták Károlyt a takarói alatt, alaposan behavazva. „Károly, bejön szállóra?” Károly kikászálódott a rongyai közül, felállt a padról, lesöpörte magáról a havat, és azt mondta: „Igen. Most már mehetünk.”

– Mit jelent az alacsony küszöbű intézmény kifejezés?

B. P.: A küszöb ugye az, amit át kell lépni ahhoz, hogy belépjünk egy ajtón. Ez átvitt értelemben is igaz nálunk. Nullküszöbű helynek hívjuk a már említett kollégiumunkat. Itt mi nem kérdezünk és nem kérünk semmit a hajléktalan embertől, csak annyit, hogy saját lábán vagy egy kis segítséggel fáradjon be. A másik épületünkben tizenöt férőhellyel működik a „kis Rima”. Itt már elvárás a tüdőszűrés, a rendszeres tisztálkodás és az együttműködés. Meg kell érkezni időben és nincs balhé. Következő lépcsőfok a Feszty Árpád úti hajléktalanszálló, ami egy állandó éjjeli menedékhely kb. húszfős szobákkal, ágyakkal. Itt huzamosabb idejű tartózkodásra rendezkedhetnek be az emberek, így még szorosabb együttműködésre van szükség, regisztrálni kell a munkaügyi központba is. A Miklós utcai szállón már kisebb, három-négy ágyas szobák vannak, tudnak főzni, melegíteni, van zárható hűtőrekesz. Bizonyos feltételek mellett nappalra is bent lehet maradni. Az igazi átmeneti szálló a kerületben a Kocsis utca, havi tízezerért. A szobákba tévét, kis hűtőt is tudnak vinni. Ez sem egy megléphetetlen szint még koldulásból sem. A támogatott lakhatási programjaink keretében pedig munkásszállókkal kötünk szerződést. Oda fizetjük be a hajléktalan embereket egyre csökkenő önrésszel.

– Nullküszöb ide vagy oda, mi az, amiért nálatok is kitiltás jár?

B. P.: Tilos bent a dohányzás, az alkoholfogyasztás és a balhézás. Ha két ember nekiáll patáliázni és rajtuk kívül ott van akár kilencven ember, akiknek tönkreteszik a pihenését, azt a néhány órát, amit melegben el tudnak tölteni, akkor romba döntik a munkánkat. Nem szeretem, ha egymást csendesítik, mert az elindít egy lavinát. Figyeljük őket és kitereljük a folyosóra azt, aki zavarja a többieket. Tettlegesség ritkán fordul elő, de kollégát is inzultáltak már. Nemrég egy hölgy kezdte el ütni a párját, őt el kellett küldenünk. Az összes igénybevevőnk mintegy ötszáz fő szokott lenni, ebből kb. húsz kitiltás lesz a tél végéig.

– Milyen állapotokkal találkoztok?

Németh Attila: Vannak fatüzeléssel működő kis kunyhók, van, ahol vadkempingeznek, és vannak az aluljárók, ahol szanaszét fekszenek az emberek, takaró nélkül. Találunk olyan megoldást is, ahol egy vastagabb faágon áthúzott fóliadarab alatt alszanak. Fontos tudnunk, kik a legveszélyeztetettebbek. Nem feltétlen azok, akiknek lakcímkártyáján az áll, hogy lakcím nélküli. Mert az eldugott kunyhóban éldegélők sokszor önálló háztartást tartanak fenn, rendet tartanak maguk körül, fát szereznek, fűtenek. És vannak a teljesen leromlott állapotúak, akik csak vegetálnak aluljárókban, utcán, parkokban. Éppen annyi pénzt koldulnak maguknak, ami elég a napi szükségleteikre. Hatalmas különbségek lehetnek rászoruló és rászoruló között is. A körzetben jelenleg 78 embert gondozunk. Nem lehet egyformán mindegyikükre figyelni, muszáj sorrendet felállítani.

– El tudod engedni azt, akinél nincs remény? Volt ilyen eseted?

N. A.: Muszáj elengedni. József a kelenföldi aluljáróban élt, már messziről érezni lehetett, hogy ott van, mert fekélyes volt a lába, és annak szaga van. Próbáltuk rávenni, hogy legalább sebkötözésre jöjjön el. Erre az volt a válasz, hogy nem baj, ha levágják a lábát, legalább több pénzt adnak majd az emberek. Néha utánunk szólt, konzervet követelve. A sarkon álló máltai szállónkra irányítottuk, ahol minden reggel kaphat ételt. Ha mi kezdünk el ételt hordani neki, azzal odakötjük őt ahhoz a helyhez, ez nem lehet célunk. Nem azért, mert nem ételfutárok vagyunk, hanem azért, mert ennél sokkal jobbat kínálunk, ami komplex megoldás lehet. Ő azonban maradt. Végül levágták mindkét lábát, tolószékbe került, majd felfekvése lett. Hetente kétszer jött érte a mentő, néha eszméletlenre itta magát. Rendőri segítséggel tudtuk csak kórházba vinni, ahol vérmérgezésben elhunyt. Kettőnk közül csak nekem volt fontos, hogy ő jobb körülmények közé kerüljön. Így viszont nem működik. Ha tudom őket motiválni, ki tudom mozdítani őket a holtpontról, akkor lesz remény. Ehhez viszont kell a másik fél is.

– Mi számít sikernek?

N. A: Én sokszor annak is örülök, ha valaki eljön velünk fürdeni. Nálunk nem az a siker, ha valakit egy hónapon belül albérlethez juttatunk. Ha így mérnénk, nagyon hamar fel kéne adni a munkánkat. Volt egy nagy küzdelmünk egy régóta utcán élő párral, Sanyival és Marival. Sikerült őket a Menedékházban elhelyezni, de kibalhézták magukat. Mari ipari mennyiségű alkoholt tudott inni. Tüdőtágulása miatt napi kilencórás oxigénterápiára szorult. A kezelés után folyamatosan meglépett a kórházból. Nehezen maradt meg közösségben, becsempészte a piát, balhézott. A kollégák türelmesek voltak, majd, amikor őket is megfenyegette, kitették. Csendes, szelíd párja, Sanyi követte. Mari pszichiátriai eset, rendszeresen ráivott az antidepresszáns gyógyszerekre. Egyik nap üvöltve telefonált, hogy megfagynak. Mire kiértünk, kijózanodott, nem értette, mit akarunk tőlük. Másfél évig ment így a huzavona. Amikor sikerült tisztasági fürdésre vinni őket, Sanyinak négy lábujja már sötét színű volt. A fürdőben derült ki, hogy hiába súrolják, nem jön le a feketeség. Nem vette észre, csak annyit érzett, hogy zsibbad kicsit, amputálni kellett a lábujjait. Végül mindkettőjüket el tudtuk helyezni, külön-külön. Sanyi a Batthyány téri Máltai Idősotthonba került, ahol Mari látogatja. Ő is szedi a gyógyszereit, normalizálódott. Egy-egy ilyen esetnél érzem, hogy van értelme.

Az interjú első és második része teljes terjedelemben a Magyar Máltai Szeretetszolgálat oldalán olvasható.

Forrás: Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Fotó: Kovács Bence, Majoros Árpád, Merényi Zita

Magyar Kurír