Odafigyelni felebarátunkra mint testvérünkre – Interjú Burányi Rolanddal

– Mikor érezte először, hogy Isten a papi hivatást szánja Önnek?

– Baján születtem, egyetlen gyermekként. Édesapám esztergályos volt egy nagy gyárban, majd egy magánvállalkozásban, édesanyám pedig telexkezelő titkárnőként dolgozott, szintén nagyvállalatnál. A családunkban mindenki katolikus volt, csak a szüleim nem. Ugyanakkor az értékek, amelyekre neveltek – szeretet, jóság, figyelmesség –, nem állt távol az Úr és az evangéliumok tanításától. Ahogyan a legtöbb gyerek, én is arról álmodoztam, hogy mozdony- vagy villamosvezető, kertész vagy erdész leszek. Kertészeti szakközépiskolába jártam, ahol egy biológiaverseny kapcsán a kezembe került a Biblia. Édesanyám vette valahol, azt mondta: fiam, ez hozzátartozik az ember alapvető műveltségéhez, meg kell ismerned. Így esténként lefekvés előtt olvastam belőle egy-egy részt. Isten Igéje eleven, átható, bennem is megtette a hatását. Elkezdtem imádkozni úgy, hogy senki nem tanított rá. Végül arra a gondolatra jutottam, hogy pap szeretnék lenni. Egyáltalán nem bánom, hogy kertészeti szakközépiskolában tanultam. Nagyon jó tanáraink, osztályfőnökünk és osztályközösségünk volt, az ott tanultak sok mindenben segítettek megérteni a jézusi példabeszédeket, legyen szó akár a fügefáról, akár a szőlőtőről.

– Hogyan fogadták a szülei, hogy az egyetlen fiuk pap szeretne lenni?

– Messzemenően támogattak. Édesanyám azt mondta, számára az a legfontosabb, hogy boldog legyek, és ha ezt papként érhetem el, akkor legyen úgy.

– Mikor szentelték, és hol szolgált azután?

– A szegedi szemináriumban tanultam. Hatodévesként Soltvadkertre kerültem diakónusnak, megboldogult Király András atya mellé, aki áldott jó ember volt. Nagyon sokat tanultam tőle, emberként és papként is. Úgy voltunk, mint nagypapa és az unokája. Ő kérte, hogy ha pappá szentelnek, hadd maradjak nála. Ez 1997-ben történt. Itt folytattam hát a szolgálatot káplánként, egészen András atya 2003-ban bekövetkezett haláláig. Azután is maradtam, immár plébániai kormányzóként. Később Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek úr a Bajától 12 kilométerre fekvő Kecelre helyezett, ahol tizenkét éven át plébánosként szolgáltam. Innen kerültem a Katolikus Szeretetszolgálathoz.

– Milyen érzésekkel érkezett a karitatív szervezethez?

– Kecelt és Soltvadkertet is nagyon szerettem, mindkét helyen rengeteg jó embert ismertem meg, szívesen végeztem a szolgálatot. Az ötvenhez közeledve és tizenkét év egyhelyben végzett munka után az embernek szüksége van új impulzusokra, arra, hogy új irányba induljon el. Ez kedvezően hathat a papságára, az emberségére, felvillanyozza és erővel tölti el. Ám eleinte kicsit zavaros volt a kép, mert a papok jelentős része – magamat is beleértve – nem nagyon ismeri a Katolikus Szeretetszolgálatot.

– Sokan összekeverik a Katolikus Karitásszal…

– Igen. A máltaiakat meg a karitászosokat általában jobban ismerik, pedig az Egyház legrégebbi karitatív–szociális intézménye a Katolikus Szeretetszolgálat. Bennem is csak már az itteni munkám során tudatosult, hogy a szeretetszolgálat egészen más területen végez szép, odaadó szolgálatot, mint a Karitász vagy a Máltai Szeretetszolgálat. Miután világossá vált számomra mindez, még nagyobb örömmel töltött el, hogy itt dolgozhatok. Már eddig is sok embert ismertem meg itt, és még többet fogok. Papként rendkívül sokrétű a feladatom, sok ember lelkipásztori ellátásával foglalkozom. Éppen a pandémia idején kerültem ebbe a közösségbe.

Megdöbbentő volt látnom, mennyi többletfeladattal járt együtt a járványhelyzet, és mennyi aggodalmat keltett az itt dolgozókban, a gondozókban és a gondozottakban egyaránt. Rengeteget dolgoztak, lelkileg és szellemileg is elfáradtak.

Így már a szolgálatom első napjaiban is hasznosnak éreztem magam, ha másban nem, abban mindenképpen, hogy lélekben támogathattam, erősíthettem a munkatársakat, segíthettem őket, hogy a rendkívüli helyzetben is képesek legyenek ellátni a feladataikat. Ott vannak azután a gondozottak, akik hónapokig el voltak szakítva a szeretteiktől, és az utcára sem léphettek ki. Ebben a helyzetben ők is fokozottabban igényelték a törődést, az odafigyelést. Hiányzott nekik a liturgia is. Hatalmas örömet jelentett számukra, amikor több mint két hónap után újra részt vehettek szentmisén. Nagyon sok jó élmény ért már eddig is, és egyre inkább látom, mennyire fontos az új feladatom, a szolgálatom.

Megjegyzem: számomra egész eddigi életemben, az iskoláimban és a korábbi szolgálati helyeimen is nagyon lényeges volt, hogy milyen az az emberi közösség, ami körülvesz. Mindig örömmel tölt el, ha sok emberrel ápolhatok jó viszonyt. A szeretetszolgálatnál az első tapasztalataim közé tartozik, hogy a főnököm, a munkatársaim valamennyien szorgalmasak, segítőkészek, jó emberek. Örülök, hogy ebbe a közösségbe kerültem, nagyon jól érzem magam itt.

– Lelkivezetői szolgálata kiterjed az intézményekben dolgozó gondozókra és gondozottakra, illetve a szeretetszolgálat központjának munkatársaira is?

– Igen, legyen szó szentgyónásról vagy szentmiséről, mindenben a rendelkezésükre állok.

Szeptember 18-án Mátraverebély-Szentkúton kerül sor a szeretetszolgálat megalapításának hetvenedik évfordulójára rendezett főünnepségre;

szakrális-liturgikus szempontból ennek megszervezése is hozzám tartozik. Emellett minden egyes intézménynek lesz saját ünnepsége is. Természetesen a különböző intézmények lelkipásztori ellátása is a feladataim közé tartozik. A dolgozók és az ellátottak közül sokan vallásosak, szívesen igénybe veszik a szolgálataimat. A gondozottak között sokan vannak, akik örülnek a szentmisének vagy egy-egy beszélgetésnek. Szolgálatomat szoros együttműködésben szeretném végezni a helyi lelkipásztorokkal.

– Hány ember lelkipásztori ellátásáról gondoskodik?

– Nagyjából hatszáz dolgozó tartozik a szeretetszolgálathoz, természetesen nem mindegyikük vallásos. A gondozottak száma ezerkétszáz körül van, mindnyájan igénybe vehetik a lelkipásztori ellátást.

– Feltételezésem szerint teljesen mások a gondjai egy ereje teljében lévő embernek, mint annak, aki földi élete utolsó szakaszához érkezett, beteg, magányos, távol él a családjától. Milyen nehézségekkel fordulnak Önhöz az intézményi ellátásban részt vevők, és hogyan próbál segíteni nekik?

– Az első és legfontosabb, hogy mindenki elmondhassa a gondját, kiönthesse a lelkét. Ez nagyon gyakran segít. Ha figyelmet, szeretetet, jó tanácsot tudok adni, az nagyon hasznos. A gondozottak esetében az odafigyeléssel a szeretteiket is igyekszem pótolni, illetve a korábbi papjukat, akit nagyon szeretnek, de száz kilométer választja el őket tőle.

Sokféle hiánnyal, gonddal, nyomorúsággal szembesülök, és pásztorként, testvérként, felebarátként igyekszem segíteni mindenben, amiben tudok.

– Sokat beszélnek ma a papi hivatás válságáról. Véleménye szerint miért jó papnak lenni?

– Rengeteg minden miatt. Amikor egyesek a papság válságáról beszélnek, csupán a helyzet felszínét érintik. Ferenc pápa és a korábbi pápák is hangsúlyozták, illetve a püspöki megnyilatkozásokban is olvashatjuk, hogy napjainkban maga az ember van válságban az élet minden területén: szülőként, házastársként, dolgozó, alkotó emberként, és még hosszan sorolhatnánk, hányféle minőségében. Természetes, hogy az Egyház, amely emberek közössége is, szintén megtapasztalja ennek a válságnak a jeleit. Ha kevesebb a gyermek, és sokan nőnek fel csonka családban, érthető, hogy csökken a papok száma. Nem feledkezhetünk meg az emberség hanyatlásáról sem, ami a papságra is kihat. Ez nagyon bonyolult jelenség. Ha egy pap a hivatásával kapcsolatban számba veszi, mi mindenről mondott le, és mekkora áldozatot hozott másokért és Istenért, az már eleve rossz. Ez az ember úgy fogja megélni a szolgálatát, mint olyasvalamit, ami miatt kimarad a jóból. Én mindig úgy voltam ezzel, hogy a hivatásom ajándék. Biztos voltam abban, hogy Isten senkit nem hív rosszra.

Ha szeretem a rám bízottakat, és tudomásul veszem, hogy nem én vagyok a középpont, hanem az Úr, ha azt nézem, hogy mennyi szép feladat vár rám a mindennapjaimban, akkor rájövök arra, hogy csodálatos hivatás az enyém.

Akkor nem élem meg veszteségként, hogy nincs családom, hiszen tudom, hogy rengeteg jó ember vesz körül, és ők valamennyien a fivéreim, nővéreim, gyermekeim. Hatalmas családot adott nekem a Jóisten, és ez máris elegendő ahhoz, hogy jól érezzem magam. Ha egy pap a negyedik-ötödik mise vagy a temetések után sajnálni kezdi magát, és arra gondol, hogy milyen nagy igénybevételnek van kitéve, akkor valóban csak igaként tud tekinteni a papi hivatásra. Esténként én is fáradtan fekszem le, de jóleső érzéssel a szívemben, elégedetten, mert tudom, hogy hasznára voltam az embereknek, amikor igyekeztem örömet, vigaszt adni nekik, és szépen végezni a szertartásokat. Soha nem láttam a hivatásomat korlátnak, inkább úgy éreztem, hogy sok mindenből kimaradtam volna, ha nem a papi hivatást választom. Rendkívül hálás vagyok a Jóistennek, mert boldog életet adott nekem. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy nincs benne nehézség, kereszt, de nem ezekre koncentrálok, hanem a jóra és az előttem álló feladatokra. Köszönettel tartozom a Jóistennek azért is, mert olyan lelkülettel áldott meg, ami segít túllendülni a rossz dolgokon.

– A kereszthordozás része az életünknek, Jézus soha nem tagadta ezt. Azt mondta, vegyük fel a keresztünket, és kövessük őt…

– A nehézségekkel való szembenézést nem kerülhetjük el. Ám ha a küzdelmet felvállaljuk, ha a keresztet elhordozzuk, mindig vár ránk egy jobb, boldogabb időszak

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. július 19-i számában jelent meg.