Olyat szerettem volna adni, amit csak én adhatok – Egy karitászönkéntes gondolatai

Nézőpont – 2022. április 28., csütörtök | 9:38

„Olyat szerettem volna adni, ami nem pótolható, amit csak én adhatok a magam nevében. Az időmre esett a választás” – Pávlicz Teréz Őrtilosból érkezett és önkéntesként két hetet töltött a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyei Karitász központjában. Az alábbiakban az ő gondolatait olvashatják.

A háború kitörése óta a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyei Karitász önkéntesei is szinte éjt nappallá téve, megállás nélkül segítik az Ukrajnából menekülő embereket. Az utóbbi hetekben a karitász központi raktárában volt szükség sok segítségre: a szendvicskészítés, az adományok válogatása és elszállítása a határhoz mindennapos feladatot adott nyolc-tíz önkéntesnek. Az egyházközségekből hívek, fiatalok, lelkipásztorok is sokan felajánlották segítségüket.

Abban a nagyon szerencsés helyzetben vagyok, hogy saját bőrömön nem tapasztaltam meg a háború szörnyűségeit. De anno, a 90-es években hallottam, amikor Jugoszláviában szóltak a szirénák, zúgtak a repülők, s láttam, ahogyan a légi riadók hangjára sorban aludtak ki a horvát települések fényei. S emlékszem, hogy egy-egy nagyobb robbanás hatására zörögtek az ablakok, mi kiszaladtunk az utcára, és féltünk. Nálunk béke volt, és mi éltünk tovább, szokásosan. Akkor is adakoztam a háborús menekültek megsegítésére, utaltam pénzt, megveregettem a vállam, aztán dolgoztam, hajtottam tovább.

S most újra egy háború…

Küldtem az sms-eket sorban, hol ide, hol oda; vásároltam élelmiszert, gyerekdolgokat; összeraktam a felesleges, kinőtt ruhákat, felhalmozott ágyneműt és törölközőket; mindent adtam, amim volt bőven, s ami pótolható. Aztán az egyik reggel tisztán láttam: „… ott álltam, kezemben két szatyorral, mellettem a lányaim, szemük tele könnyel, félelemmel, szívem kétségbeesetten üvölt, tiltakozik, retteg…. Előttem az országhatár, mögöttem az életem, az otthonom, a hazám….” Ettől kezdve

valami olyat szerettem volna adni, ami nem pótolható, s amit csak én adhatok a magam nevében. Az időmre esett a választás. (Soha nem kaphatom vissza, a legdrágábbak egyike, mert meg nem vehető, meg nem toldható, de ajándékozható.)

S mielőtt ismét sikerült volna elaltatni a lelkiismeretem, egy kedves barátom javaslatára megkerestem Borit, Mária-utas zarándoktársamat, aki karitászosként segített nekem. Általa kerültem a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyei Karitász központi raktárába.

Az első pár nap „semmit nem csinálok” csalódása után helyre kellett tennem magamat. A határhoz szerettem volna kerülni, (mondogattam is magamban a bibliai idézetet: „Ne ezt, hanem Barabást!”), s akartam reggeltől estig, estétől reggelig tenni, tenni, tenni – valami hasznosat. Megtanulni profin segíteni, szeretni őket, hogy érezzék azt a hatalmas együttérzést, ami bennünk van irántuk. De a Nagy Rendező másképp gondolkodott. (Alázat, Teca! Alázat! Az arra alkalmasabbakra van bízva, hogy megváltsák a határnál a világot!) Szervezett háttér nélkül nincs erős frontvonal. Elfogadtam, hogy nekem a háttérmunkában kell erősnek lennem (pedig mennyire nagyon szerettem volna elől csillogni…).

Tettem, amit tudtam, amit rám bíztak, s azt a jobbnál egy kicsit jobban akartam csinálni.

Szerettem volna többet, még többet adni magamból ezalatt a röpke két hét alatt… De bizonyára, mint mindennek, a korlátoknak is megvolt az oka. A munka, az csak munka volt; éppen amit kellett, azt tettem; ki-, vagy berakodás a kocsikba, pakolás, szendvicskészítés, ruhaválogatás, élelmiszerek osztályozása, csoportosítása, csomagok széthordása… de végül mindegy is, hogy mi volt a tennivaló, örömmel tettem, a hozzáállásomba próbáltam minden szeretetemet belepakolni. Igyekeztem mosolyt, jókedvet és nevetést lopni a napokba, remélem sikerrel.

Új volt számomra karitászcsoportok önkéntes, de rendszeres segítségnyújtása. Remek, értékes emberek ők. Kicsit kakukktojásként léteztem közöttük az én egyszeri röpke, kéthetes önkénteskedésemmel. Nem, nem én vagyok a nagyszerű, ők azok! Ők a bázis, övék az őszinte elismerésem, tiszteletem, akik rendszeres, folyamatos segítséget nyújtanak szükség idején.

A képen (balról jobbra): Szmolinka Zoltán Ignáczné (Borika), Pávlicz Teréz, Baráth Ferenc
és Roszel Gertrud

S azt hiszem, igazságtalan lennék, ha nem említeném meg Gertrúdot és Ferit, akiket itt ismertem meg, s akikkel a közös munka mellett a lelkünk csücske is összeért, akárcsak Boriéval, aki erre az időre önzetlenül befogadott az otthonába.

Nagyon remek emberek vagytok karitászosok! A Jóisten hordozzon mindannyiunkat a tenyerén!

Forrás és fotó: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria