Ott éreztem igazán azt, hogy élek! – Interjú Laczkó-Dávid Zsófia onkológussal az El Caminóról

Nézőpont – 2017. október 7., szombat | 17:02

Laczkó-Dávid Zsófia 2016-ban végigjárta a Santiago de Compostelába vezető híres zarándokút spanyolországi részét, majd a magyar Szent Jakab-utat, az El Camino magyarországi szakaszát is. A Kézdivásárhelyről származó onkológussal Dénes Gabriella készített interjút, mely a RomKat portálon jelent meg.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

„Évek óta hívott az út. Egész pontosan 2009 óta, amikor rögtön a megjelenése után elolvastam Turóczi Ildikó Buen Camino! – Jó utat! című könyvét – emlékezett vissza Laczkó-Dávid Zsófia. – Olvasás közben végig azt éreztem, hogy nekem ide el kell mennem. Nehéz megmagyarázni, miért akar az ember nekivágni egy ilyen hosszú gyaloglásnak, nincs is rá egységes válasz, ahány ember járja az utat, annyi út van. Aki zarándokútra indul, nem azért teszi, mert »mehetnékje van«, egyszerűen nem tud nem menni. Én is mentem, mert »az utakat valaki lábamhoz kötözte«. Ahogy az egyik zarándokszálláson mondták a hospitalerók (vagyis a zarándokokat fogadók): mi örökre zarándokok leszünk, mert eddig is azok voltunk – kerestünk valamit, és az út ennek csak a fizikai kifejeződése.”

Zsófia végül a diplomája kézhez vétele előtt indult el. Előtte szűk öt hónapot töltött készülődéssel. Ahogy fogalmazott: „Egy dologhoz ragaszkodtam: nem olvastam egyetlen útleírást, élménybeszámolót, könyvet sem. Szerettem volna minél kevesebb elvárással elindulni, így szigorúan a technikai részletekre szorítkoztam: hány kiló legyen optimálisan a táska, hogyan védekezzünk az ágyi poloskák ellen, miképpen lássuk el a vízhólyagokat, meddig tart nyitva a zarándokiroda, szóval ilyesmiket. Igyekeztem elsajátítani a spanyol nyelv alapjait – rettentő büszke voltam magamra, amikor sikerült összeraknom az első spanyol mondatomat, ami természetesen az volt: Meg tudná mondani, merre vezet az út Santiagóba?”

Egyedül járta végig az El Caminót, mert úgy gondolta „egyedül az ember nyitottabb a külvilágra, a saját tempójában haladhat és jobban befelé tud figyelni”.

„Igaz ugyan, hogy a caminós barátságok néha a pillanatnak szólnak, soha nem tudhatod, hogy valakivel egy óra múlva újra találkozol vagy soha többé. Egy koreai lány volt, akivel végigkísértük egymás útját; gyaloglás közben párszor botlottunk csak egymásba, de ő volt a legelső zarándok, akivel találkoztam a bayonne-i vonatállomáson, és Santiagóban szintén láttuk egymást – mesélte Zsófia. – Másokkal csak hosszabb-rövidebb ideig kereszteztük egymás útját. Ott az idő is másként telik – egy-egy rövid találkozás is mély nyomot tud hagyni az emberben. Bár egyedül indultam el és legtöbbször egyedül is gyalogoltam, nehéz úgy visszagondolni az útra, hogy egyedül lettem volna. Sok csendben és sok értékes beszélgetésben volt részem. Soha nem lehetek elég hálás az emberekért, akikkel az úton találkoztam.

A Caminón az élet nagyon egyszerű. Az ember reggel felkel, elindul (nyolcig illik elhagyni a zarándokszállást), gyalogol 20-30 kilométert (én átlagban 25-öt tettem meg egy nap, de voltak kisebb-nagyobb szórások, legkevesebb 8, a legtöbb 40 kilométer volt), közben eszik valamit. Elfoglalja a zarándokszálláson az ágyát, zuhanyozik, kimossa a ruháját, bevásárol, beszélget, esetleg részt vesz a zarándokmisén vagy kicsit sétál. Este ellátja a vízhólyagjait vagy bekeni a lábát izomlazító krémmel, 9-10 körül pedig már alszik. Ha úgy nézzük, a zarándoklét tulajdonképpen monoton és egyhangú, de ott éreztem igazán azt, hogy élek.”

Arra a kérdésre, mit adott neki az El Camino, Zsófia azt válaszolta: „Nagyon sok minden, amit addig csak hallottam, kézzelfogható valósággá vált az úton. Például, hogy nem azt kapod, amire vágysz, hanem amire szükséged van. A szabadságérzés, amit ott átélhettem, semmi addigihoz nem volt hasonlítható – akkor éreztem először ilyen erőteljesen, hogy sehol máshol nem lennék szívesebben, mint ahol épp vagyok. Hogy milyen kevés elég a boldogsághoz – nem volt semmim, csak a kis hátizsákom, a „gyönyörű batyu”, és semmi másra nem volt szükségem, mint ami benne volt (igen, egy váltás ruha bőven elég), közben pedig tudni, hogy ezek is csak tárgyak, semmi sem történne akkor sem, ha elvesznének. Addig sem éltem a tárgyak rabságában, régóta foglalkoztat a minimalizmus, de azóta még kevésbé vágyom kézzelfogható dolgokra.

A legnagyobb tanulság az volt számomra, hogy nem baj, ha a dolgok másképp alakulnak, mint ahogy elterveztem, mert pont úgy lesz minden tökéletes. Sok minden nem úgy történt, ahogy elképzeltem, de talán a legkézzelfoghatóbb példája ennek az volt, amikor Santiago után, úton az óceán felé hirtelen azt éreztem, hogy elég volt a gyaloglásból – utólag hihetetlen hálás voltam magamnak, hogy el tudtam ezt fogadni, és nem erőltettem magamra még két nap gyaloglást, csak hogy elmondhassam, én bizony egész az Atlanti-óceánig gyalog mentem. Így némi visszafele gyaloglással, stoppal, busszal és taxival, de október 27-én megérkeztem, 33 nap és 850 legyalogolt kilométerrel a hátam mögött, és lett három pihenőnapom, amiből kettőt töltöttem Muxiában és egyet Finisterrében. Üldögéltem a sziklákon, bámultam a horizontot, kagylót gyűjtöttem, fürödtem az óceánban, elolvastam a könyvespolcon talált Sándor Anikó-könyveket (bizony, a magyarok a világ végén is ott vannak) és egyszerűen csak: voltam. Így lett teljesen kerek az El Camino.”

Zsófia a következő év áprilisában végigjárta a magyar Szent Jakab-utat is, ami hivatalosan Lébényig tart. „Én tovább szerettem volna menni, Wolfsthalig, ahol az út becsatlakozik a nemzetközi El Caminóba (onnan pedig egészen az óceánig ki van jelölve az út Ausztrián, Franciaországon és Spanyolországon át). Kifogtam a legváltozatosabb tavaszi időjárást, így amikor több óra gyaloglás után a hóviharban, az esőkabát ellenére bőrig ázva, elvesztettem a jeleket, nem sokáig hezitáltam, hogy kockáztassam az eltévedést a korai sötétedésben vagy bestoppoljak Tatára. Ezek a dolgok nem igazán számítanak – az sem, ha esőben kell gyalogolni, az sem, ha az út nem minden méterét a két lábadon teszed meg. Először ezek fontosnak tűntek, aztán rájöttem, hogy az igazi zarándokút belül zajlik, nem kívül. A gyaloglást végül itt is két nappal a tervezett előtt, Máriakálnokon hagytam abba, hirtelen, egyik pillanatban még a másnapi szállásomat intéztem Pozsonyban, a másikban pedig már Budapest fele robogtam a vonattal, két óra alatt visszatérve oda, ahonnan kilenc nappal korábban elindultam; éjjel pedig már Marosvásárhelyen szálltam le a buszról, hogy másnap átvehessem a régen várt egyetemi diplomámat. Érdekesség, hogy pont azon a napon fejeztem be a magyar Szent Jakab-utat, amelyiken egy évvel előtte eldöntöttem, hogy elindulok a spanyol szakaszra. Bezárult a kör, de igazából a zarándokútnak nincs vége.”

„A legnagyobb kihívások nem az El Caminón vártak, hanem utána – mondta el Laczkó-Dávid Zsófia. – Amikor megtapasztaltam, amit az úton hallottam: hogy az út akkor kezdődik igazán, amikor véget ér. Santiago nem a végcél, hanem épp a kezdet. Az első sokk Barcelonában ért – mivel közvetlen járat nem volt Budapestre, és így mindenképp repülőt kellett váltanom, itthon még jó ötletnek tűnt, hogy ha már úgyis ott leszek, akkor töltsek el ott pár napot. Egyáltalán nem találtam a helyem. Lézengtem a városban és nem értettem, hogyan lehet itt ennyi ember és mégsem tudok szólni senkihez. Az El Caminón sokat voltam egyedül és mégsem voltam soha magányos. Hatalmas volt a kontraszt.”

„Utána sokáig ebben az állapotban voltam – ez nem egyedi eset, az úgynevezett »Camino blues« a legtöbb embernél előfordul. Nehéz visszatérni utána… jó lenne abban a tiszta, egyszerű, igazi létben maradni. Sokak szerint az egyetlen gyógyír, ha újra útra kel az ember. Én azt mondtam, nem leszek ilyen. Aztán alig fél év múlva ismét úton voltam… Most már nem mondok ilyet.

Az El Camino gyökeresen az életemmé vált, minden nap az út része – olvassuk az interjúban. – Nem egyszerűen csak arról van szó, hogy minden nap eszembe jut – elidegeníthetetlen részem lett, mint a bőröm. Számomra is új időszámítás kezdődött, camino előtt és camino után. Sok minden másképp alakult itthon, mint ahogy elterveztem, a változást az hozta, amikor rádöbbentem, hogy épp most a való életben élem meg az El Camino nagy tanulságát… hogy pont így lesz minden a lehető legjobb, és elkezdtem hálás lenni a nehézségekért. De addig el kellett telnie pár hónapnak.”

A teljes interjú a RomKat portálon olvasható.

Forrás és fotó: Romkat.ro

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria