Ötvenévesen életem része lett a mozgás – Szarvas István szikszói plébánossal beszélgettünk

– Nyáron Facebook-posztban számolt be egy kerékpárosversenyen szerzett aranyéremről. Hogyan jutott el a dobogóig?

– Az ötvenedik életévem küszöbén kezdtem aktívan sportolni, és soha eszembe sem jutott, hogy versenyezni fogok. Egy nyári napon Lillafüred környékére terveztem túrát. Kiderült, hogy amatőr versenyt rendeztek azon az útvonalon, ebbe csöppentem bele. A kerékpárommal éppen a nevezéseket fogadó asztal közelében álldogáltam. Intettek, hogy ott kell jelentkezni. Hirtelen nem is tudtam, mit csináljak. Aztán arra gondoltam, utolsónak is kell lenni valakinek, hát, kipróbálom. Sem a táv, sem a szintkülönbség nem jelentett nagy kihívást, és a korosztályomban sikerült megnyernem az első helyet. Ez nem volt nehéz, tekintve, hogy egyedüli induló voltam. (Nevet.) Ennél azért többet mutat, hogy összetettben második lettem, itt már voltak a mezőnyben olyan kerékpárosok, akik rendszeresen részt vesznek versenyeken.  Örültem az eredménynek, soha nem kaptam még sportteljesítményért aranyérmet. Versenyzés közben jó volt átélni az izgalmat, a küzdést, hogy vajon utolérem-e, akit előttem indítottak. Nagy élmény volt, amikor leelőztem.

– Milyen indíttatásból fogott bele a sportolásba?

– A korom előre haladtával kezdtek apróbb kedvezőtlen jelek mutatkozni az egészségi állapotomban, főként a laboreredményeimben. Ez elgondolkodtatott.

Melyik utat válasszam: orvoshoz járjak, vagy próbáljak más módon javítani az egészségemen?

Több korombeli ismerősöm szed rendszeresen gyógyszereket. Feltettem magamnak a kérdést: én is ezt szeretném, vagy időt szánok a rendszeres mozgásra? Nem volt könnyű a döntés, mert mozgásszegény évtizedek voltak mögöttem. Mindig is távol állt tőlem a sportolás, a tornaórákon közepes teljesítményt nyújtottam, és nem szerettem futni. De a mozgásban sok örömöt találtam. Szerettem például a focit, a kirándulást. A szemináriumi éveim alatt hetente jártam túrázni. A futással is volt akkoriban több gyengébb próbálkozásom. Most is ebbe fogtam bele. Vettem egy futócipőt, és elmentem az első körre. Úgy nyolcszáz métert tehettem meg, annyit bírtam.

–  Ha cipőt is vett, akkor – gondolom – biztos volt abban, hogy hosszabb távon is kitart majd a futás mellett.

– Viszonylag olcsó cipőt vettem. De ha valamibe időt és energiát fektetek, azt szeretem végigcsinálni, nem hagyom annyiban. Négy évvel ezelőtt egy rövid távval kezdtem. Heti két-három alkalommal futottam, fokozatosan egyre hosszabb távolságokat. Mértem a pulzusomat, és amikor láttam, hogy a szervezetem, az izomzatom már ráhangolódott az adott szintre, mindig növeltem a távot. A sebességet kevésbé, nem mentem el az intervallumfutás felé. Mára eljutottam odáig, hogy tíz kilométer a napi távom. Idővel felismertem, hogy nekem az egyenletes, hosszabb távú futás a legjobb. 

– Mi volt a rendszeres mozgás hozadéka? 

– Rendbe jöttek a laborértékeim, a kezdeti egészségi problémáim is megszűntek.

Jól érzem magam testileg és lelkileg is. Jobb lett a teherbírásom, és lelkileg is sokat segít, hogy ki tudom futni magamból a problémákat, a nehézségeket. Futás közben van időm és lehetőségem gondolkodni.

Soha nem hallgatok ilyenkor zenét, a természet hangjai között érzem jól magam. Ezt szeretem, ez tud kikapcsolni. A fogyás nem volt számomra elsődleges cél, de odafigyelek a táplálkozásomra is. A tésztafélék, a cukrozott italok kikerültek az étrendemből. Papként nem tudom megtenni, hogy szigorúan betartsam ezeket a szabályokat, vendégségben előfordul, hogy eltérek tőlük, de a konyhámból eltűntek az egészségesnek nem nevezhető ételek és italok. A fogyást elsősorban a mozgás hozta magával. A futással a mai napig az az elsődleges célom, hogy megőrizzem az egészségemet.

– Kért segítséget szakembertől? Vagy egymaga állt neki az edzésnek? 

– Edzőm nincs, de sok az elérhető irodalom az interneten. Hasznos tanácsokat találtam azzal kapcsolatban is, hogyan kell kezdőként nekiállni a futásnak. Egy ideig fájt a térdem, ezért egy-két hónapig térdszorítót használtam, most már nincs szükségem rá. Egy jó félév alatt beállt a testsúlyom, ami tizennégy kiló fogyást jelentett. A lényeg, hogy heti három alkalommal 110 felett legyen a pulzus – ezt tanácsolta egy kardiológus. Ehhez igyekszem tartani magam. Fokozatosan alakítottam ki az edzési módszeremet, egy-egy hosszabb szakaszt több rövidebb táv előz meg. Figyelem, mit bírok, hogyan reagál a szervezetem, és mindig ennek megfelelően fokozom a terhelést. Egy egészséges mértékig szeretném még növelni a teljesítményemet, amennyire a Jóisten engedi. De ha csak ezek a távok maradnak meg, az eredeti célomhoz az is elegendő. 

– Miért éppen a futást választotta? 

– Korábban is próbálkoztam már ezzel a sporttal, így volt némi alaptapasztalatom. Emellett pedig úgy gondoltam, ez az a mozgásforma, ami a legkönnyebben összeegyeztethető az életrendemmel. A sportág megválasztásánál törekedtem arra, hogy magam oszthassam be az időmet, ne függjek másoktól, és ne legyek például nyitvatartási időhöz kötve. Soha nem látom előre az elfoglaltságaimat, ezért nehéz terveznem. Nem tudnám másokkal egyeztetni az edzések idejét, és nem jöhetnek szóba olyan sportok sem, amelyekkel csak intézményesített formában lehet foglalkozni. Azért is jó a futás, mert nem igényel eszközöket, és bárhol végezhető. Nekem ez volt a legegyszerűbb választás, és úgy érzem, jól döntöttem: mérhető a fejlődésem, érzem a rendszeres mozgás kedvező hatását is.

– Kezdettől fogva élvezi ezt a mozgásformát?

– Önmagában a futást nem annyira szeretem. Akkor tapasztaltam meg ezt, amikor a konditeremben, a futópadon edzettem végig a telet. Rettentő unalmas volt. Szeretek kimenni a szabadba, és a természetben futni. Ez legalább annyit jelent számomra, mint maga a sportolás. A várostól nem messze folyik a Vadász-patak. A gáton kezdem a futást, és egy földúton jövök vissza. Ilyenkor kinn vagyok a határban, időnként őzek, nyulak, rókák bukkannak fel, van, hogy egészen közelről láthatom őket. A természet látványa vonzott a kerékpározás felé is, meg persze az is, hogy így nagyobb távolságra eljuthatok. Ezt később kezdtem, mint a futást.

– Mi a motiváció, ami minden alkalommal segít útnak indulni?

– Megszűntek az egészségügyi problémáim, ez már önmagában motivál. Szeretek kint lenni a szabadban, és ha az egészségmegőrzés meg a természettel való találkozás összekapcsolódik egy tevékenységben, az örömforrás számomra. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha eddig eljutok, és ilyen mértékben az életem része lesz a mozgás.

A teljesítményem mindig függ az aktuális lelki- és fizikai állapotomtól is. Futás közben egyedül vagyok önmagammal, kicsit olyan ez, mint egy lelkigyakorlat.

Ilyenkor nincs más feladat, csak haladni, és közben figyelni magamra, illetve a természetre. Ettől letisztulnak bennem a dolgok, és így jobban tudok készülni a prédikációra, a hittanórára, a lelkipásztori feladataimra is. De önmagában a kikapcsolódás is sokat ad. Van, hogy nincs kedvem elindulni, vagy nem érzek erőt a futáshoz, de tudom, hogy ha ennek ellenére nekivágok, az meghozza a kedvemet. Figyelem az időjárást, ha nagy eső várható, akkor hosszabb útra nem indulok el. Nem vagyok olyan kemény legény, téli, hideg időben nem vágok neki az útnak. Jó hegyre menni is, mert utána mindig jön a lejtő. Szeretem a nézelődést, van, hogy fotózok is, de a teljesítményt is fontosnak tartom.

– Hogyan fogadták a hívek, hogy sportol a papjuk?

– 2016 szeptemberében kezdtem futni. Tavasszal, amikor lekerült rólam a nagykabát, akkor vált látványossá a külvilág számára, hogy valami történt velem. Lementek rólam a fölösleges kilók. Az első kérdés az volt: Atya, csak nem beteg, mi a baj?

Többen vannak, akik a példámat követve szintén belevágtak a sportolásba, ennek örülök.  

– Mikor és hogyan jött az ötlet, hogy kerékpározni fog?

– A kitartó futás az évek során folyamatos fejlődéshez vezetett. Szerettem volna találni egy másik sportot is, ami szintén jól átmozgat. A kerékpárra gondoltam, mert az kíméli az ízületeket, és más izmokat mozgat meg. Régóta vonzott a Bükk, és kerékpárral módom nyílt a felfedezésére. Tavaly összesen 2000 kilométert tettem meg futva és kerékpárral, ami Miskolc–London távolságot jelent. Elsőként terepkerékpárral kísérleteztem, aztán kipróbáltam az országúti kerékpárt, ami új kihívás volt számomra. A legszebbnek kezdettől fogva a bükki utat tartom. Eger–Miskolc oda-vissza 100 kilométer, 1200 méter szintkülönbséggel és 365 kanyarral. A Cserehát területén is van több kedvenc útvonalam. Ma már az életem meghatározó része a mozgás. 

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. április 18-i számában jelent meg.