Papnevelés régen és ma – Interjú Gárdonyi Máté és Varga Szabolcs főiskolai tanárokkal

Nézőpont – 2018. június 8., péntek | 19:12

A papnevelés története, küldetése és a papi eszmény változása – erről a Katolikus Egyház életében meghatározó, sokrétű kérdésről tartottak országos konferenciát a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolán május 24-én és 25-én.

A papnevelés kérdései, története, küldetése, szerepfelfogása és az idők során bekövetkezett változások nemcsak a képző intézményeket, a papnevelés Egyházban betöltött feladatát, hanem az egész társadalmat érintik. Napjainkban egyre inkább középpontba kerülnek a papnevelés céljai, módszerei, amelyeknek eredményessége meghatározó lehet a hitélet erősítésében. A konferencián, amelyet Udvardy György pécsi megyéspüspök és Kovács Gusztáv, a főiskola rektora nyitott meg, izgalmas, lényegi kérdésekkel foglalkoztak az előadók a papi szerep bibliai értelmezésétől kezdve az 1945 után bekövetkezett változásokon át a mai napok feladatköréig. A konferenciáról az előadók közül Gárdonyi Máté veszprémi főiskolai tanárral, plébánossal, a szervezők közül pedig Varga Szabolccsal, a Pécsi Hittudományi Főiskola tanszékvezető főiskolai tanárával beszélgetett Mohay Réka.

Gárdonyi Máté szerint ma is lényegi kérdés, hogyan működhet jól s miként működhetne jobban, korszerűbben a teológiai képzés, a papnevelés. Ennek egyháztörténeti vetülete is van, hiszen minden korban központi helyet foglalt el ez a téma az Egyház életében, mindig foglalkoztak azzal, hogy a katolikus papok miként tudnak legjobban a hívek szolgálatára állni. Erről szólt a konferencia.

A szemináriumba belépő fiatalok koruk és saját nemzedékük gyermekei. Köztük és a papnevelők, oktatók között egyrészt generációs különbség van, másrészt adódnak speciális kérdések, amelyekkel a korábbi nemzedékek még nem szembesültek. Ilyen például a modern technikai eszközök használata. Kérdés, hogy például az okostelefonok, az internet állandó használata miként illeszthető be a szemináriumi napirendbe.

A veszprémi főiskolai tanár szerint az is nehézség, hogy míg régebben a papságra készülők nagyjából azonos háttérrel, vallásos családokból, egyházi iskolákból érkeztek a szemináriumba, s ez volt az az általános alap, amelyre lehetett építeni, addig ma nemcsak ilyen fiatalok jelentkeznek, hanem egészen különböző társadalmi, családi hátterűek is.

Ugyanez érvényes az általános műveltség területére is. Nemrég még azonos ismeretekkel, tudással rendelkeztek a fiatalok a gimnázium, az érettségi után, ma viszont az is kérdés, honnan induljunk el, hogyan kezdjük el oktatni például az egyháztörténetet, mit kéne elmagyarázni előzetesen. „Hiszen az a cél, hogy segítsük a hallgatókat a hivatásukhoz szükséges elmélyülésben, s abban is, hogy a szent tudományokban jártasságot szerezzenek; ehhez persze ki kell vonniuk magukat az állandó napi pörgésből, hogy az imádságra, elmélkedésre koncentrálhassanak. Ezt tanulni is lehet, tudatos önnevelési folyamattal el lehet érni a kívánatos arányokat. Ez egy tipikusan mai papnevelői feladat, megtanítani a hallgatókat ennek elsajátítására és továbbadására.”

„A papnevelés, a papi önkép vizsgálata, elemzése elengedhetetlen az Egyház és a társadalom életében. Egy sokunk által tisztelt, nagyon bölcs, a közelmúltban leköszönt egyházi vezető azzal biztatott bennünket, hogy ez a kérdés ma valóban a legfontosabb az Egyház múltjában és jelenében, és örül a bátorságnak, amellyel az egyháztörténészek ezt felvállalták. A tét valóban óriási: ha ezt nem tekintjük végig, nem értjük meg, manapság miért tapasztalható olykor ekkora bizalmatlanság a papsággal szemben” – vélekedik Varga Szabolcs. 

Régtől fogva van így, vagy ez csak a mai kornak a problémája? Amíg ezekre a kérdésekre nem tudjuk a választ, addig a helyes egyházi önkép és önismeret kialakítása is ábránd – állítja a Pécsi Hittudományi Főiskola oktatója. Varga Szabolcs szerint nagyon veszélyes lehet, ha az Egyház a papok összetett atyai szerepéből valamit túlhangsúlyoz a többi funkció rovására. „...évszázadokon keresztül alapvetően a lelkipásztorkodást folytató szerzetességre és a világi papságra tekintettek úgy, mint tanítóra, ők voltak az egyedüli értelmiségiek a közösségekben. A szerető atyai szerep és hozzáállás ugyanakkor e tanító funkció mellett sem törpülhet el” – vallja a tanszékvezető tanár.

Varga Szabolcsban a történeti konferencia kapcsán kikristályosodott, hogy az idők során amit nyertünk a réven, azt tulajdonképp el is veszítettük a vámon, mert a Katolikus Egyháznak lett ugyan egy jó professzionális papképzése, de kiszakítottuk a leendő papokat a valós közegükből. Jó hibridmegoldást talán a jezsuiták tudnak felmutatni szerinte, ők ugyanis kialakítottak egy erős képzési rendszert, de utána nincs együttlakás, hanem kiküldik a növendékeket a világba, ahol öltözködésükben is és sok mindenben alkalmazkodnak az őket körülvevő helyi társadalomhoz. Ezzel együtt van képzettségük, példát tudnak mutatni becsületességben, tartásban, életvitelben.

Varga Szabolcs – Ferenc pápa nyomán – arról is beszél, hogy a túlságosan szabályozni akaró gondolkodás nem hisz az ember eredendő jóságában és ezért akar mindent felülről irányítani. „Mernünk kell beismerni, hogy a pap nem biztos, hogy a legjobb tanár, nem biztos, hogy a legokosabb tudós, talán nem is a legnagyobb mártír vagy gyújtószavú szónok. Ám bízhatunk abban, hogy nem is ezt várják el tőlük. Legyen a »modern« lelkipásztor nyitott, hiteles és atyaként szeresse a híveket, ennyi éppen elég. Remélem, hogy a konferencia ennek felismerésében egy kis lépés volt, és segíti az Egyházat, a papnevelést a nagyon fontos és sosem könnyű útján.”

Az interjúk teljes egészében ITT olvashatók.

Forrás: Pécsi Egyházmegye

Fotó: Tóth János/Szent Adalbert Központ, Pécsi Egyházmegye

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria