Párbeszéd a liturgiában: Pünkösd

Sok teológus és egyházi mozgalom küzdött és küzd azzal, hogy próbálja megérteni a Szentlélek működését. Az egyik nagy probléma az ábrázolhatatlanság, hiszen pontosan nem tudjuk, hogyan néznek ki a Szentháromság személyei. Pünkösdkor a Szentlélek a főszereplő, ezen az ünnepen mégsem látjuk őt igazán cselekvő formában megnyilvánulni. Az Újszövetség kétféleképpen ábrázolja a Szentlelket. Az egyik a galamb, a másik – a pünkösdi történetben, Az apostolok cselekedetei elején – a lángnyelv képe. A két ábrázolás, ha abszolút pontossággal nem is határozza meg, de jól kifejezi a Szentlélek néhány tulajdonságát, leginkább a szabadságát: „ott fúj, ahol akar”. A lobogó, ide-oda mozduló tűz lángja és a szabadon felröppenő és leszálló galamb alakja feltár valamit a Lélek működéséből. Szabad arra, hogy bárhol megjelenjen, könnyedén mozog, és könnyen megtalál bennünket, nem tudunk elrejtőzni előle. Ha kell, szelíden, szinte turbékolva, vigasztalóan mutatkozik meg. Ha kell, lángra lobbant és erőt ad.

Nagyon kifejező pünkösd vesperásának Veni Creator Spiritus kezdetű himnusza, amelyet Hrabanus Maurus bencés szerzetes írt a IX. században. A himnusz dallama szinte megjeleníti a szemünk előtt a tűz vagy a galamb képében kecsesen ide-oda lebegő, alászálló Szentlelket. Éneklése közben, ahogyan levegőt veszünk, és ahogyan a dallamot megszólaltatjuk, már-már sóhajtozva hívjuk, várjuk a Lélek erősítését. Ahogyan az apostoloknak Jézus Krisztus mennybemenetele után, most nekünk is nagy szükségünk van a Lélek vigasztaló és erőt adó jelenlétére. Az egyházi évben az évközi idő, egy kevésbé ünnepélyes időszak következik, amikor a minket körülvevő világban továbbra is szeretnénk a Feltámadottra tekinteni, és felé haladva helytállni a bizonytalanságok, a nehéz döntések és az egyszerű hétköznapi feladatok sodrában. „Teremtő Lélek, szállj közénk! Látogasd szolgáid szívét! Ki szívünk áldón élteted, Áraszd ránk mennyből nagy kegyed!”

Magyar Kurír