Párbeszéd a liturgiáról: Fekete

Nézőpont – 2020. június 28., vasárnap | 12:00

Fehérváry Jákó OSB liturgikus jegyzetét olvashatják.

Egy életünk van. Ragaszkodunk hozzá, ahogyan ragaszkodunk szeretteink, barátaink életéhez is. Az elmúlás visszavonhatatlansága fölötti fájdalom és rémület minden ember osztályrésze. Ezzel számolni, szembenézni életutunk egyik legfontosabb feladata újra meg újra. A rettenetből és a fájdalomból a világosság és a béke felé vezet az út, hitünk és reményünk szerint. A feltámadás fénye fokozatosan ragyogja be a sír sötétségét, és ehhez a fényhez többnyire nincs azonnali hozzáférésünk. A tagadás, a harag, az alkudozás, a szomorúság éjszakáján átvergődve jutunk el a világosságra: ilyen az emberi lélek. Ha eltagadjuk a gyász sötétségét, annak reménytelenségét, hogy itt a földön örökre, végérvényesen el kell engednünk halandó hozzátartozóinkat, és bele kell törődnünk az irántuk tanúsított szeretetünk immár helyrehozhatatlan tökéletlenségébe, elvarratlanságaiba, ha rögtön derűt kényszerítünk magunkra, akkor a halál sebe nem forrhat be, nem gyógyulhat bennünk. A mennyország szó, az Isten országával való biztatás nem habkönnyű vigasztalás, a gyászolóknak könnyen odavethető szó, hanem közösen megküzdött reménység, fény az alagút végén.

Az Egyház régóta a fekete színt használja temetéskor, gyászmiséken. Ez a szín az éjszaka színe. Az irányvesztettségé. A támpontok eltűnéséé. Éppen ezért segít átélni azt, amit a gyászolóknak át kell élniük. A gyász feketéje megengedi azt a szomorúságot, megtöretést, éjszakát, amelynek leple szeretteink távoztával elménkre, szívünkre borul. Szabad, hogy fájjon, kell, hogy fájjon, és fontos, hogy kiomoljanak azok a könnyek, amelyek idővel kimossák majd a szemünket, hogy észrevegyük: mi az az örök, Isten örökkévalóságához tartozó, ami sem elmúlt szeretteinkben, sem bennünk nem pusztulhat el.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria