Párbeszéd a Piarista Szalonban – hitünk és értékeink képviselete a mai Európában

Budapesten, a Café Pióban rendezett est kezdetén Török Bernát szervező, a diákszövetség főtitkára felvezette a témát: a közéletiség és a keresztény erkölcs viszonyát, melynek választásával egyben tisztelegnek is a Piarista Diákszövetség első elnöke, az idén nyáron elhunyt Zlinszky János professzor előtt, akinek keresztény hitelessége kiemelkedő példa a hit útját közéleti hivatásban keresők számára. Török Bernát felidézte Zlinszky János szavait, mely szerint a Diákszövetség alapításakor az egyik legfőbb szándékuk az volt, hogy „önállóan gondolkodó emberek közösségét” hozzák létre. A piarista öregdiákok közössége ezt a célkitűzést ma is aktuálisnak és sürgetőnek tartja, és hozzá kíván járulni ahhoz, hogy legyen tere a fontos kérdéseinkre értelmes, autonóm válaszokat kereső párbeszédnek. A Piarista Szalon ilyen „igazságkereső fórum” szeretne lenni.

A Szalonba jellemzően piarista öregdiákokat vagy szerzeteseket hívnak meg beszélgetni, de ettől szívesen el is térnek, mint például most Török Csaba esetében. Török Csaba teológiai tanár, az MKPK TV-referense beszélgetőpartnere Komáromi László jogász, jogtörténész, a PPKE jogi karának dékánhelyettese és Oberfrank Ferenc kutatóorvos, bioetikus, a Piarista Diákszövetség jelenlegi elnöke volt.

A kerekasztal három fordulója során a vendégek először helyzetképet adtak, diagnózist állítottak fel a címben megadott témában, majd a jövőképet vázolták, végül pedig azt fejtették ki, mit kell tenni ahhoz, hogy a jelenlegi helyzetből kimozdulhassunk, elmozdulhassunk.

Komáromi László felidézte a Keresztapa című film egyik jelenetét, melyben Albino Luciani bíboros a hozzá ellátogató Don Corleonénak felmutat egy szökőkút vizéből kiemelt nedves kavicsot, majd széttöri és megmutatja a keresztapának száraz belsejét, mondván, ugyanez történt az európaiakkal is: évszázadok óta körülveszi őket a kereszténység, Krisztus mégsem itatta át őket. Valóban, abban, ami általában szemünkbe ötlik Európa és hazánk aktuális ügyeiből, ritkán lehet észrevenni, hogy keresztények lennénk. Azonban személyes szinten sokunknak van tapasztalata a Szentlélek működéséről, ami reményre ad okot – hangsúlyozta Komáromi László. A jelenkori Európát jobban szemügyre véve is felfedezhetünk keresztény értékeket, jóllehet néha észre sem vesszük őket, annyira alapvetőek. Ilyen az emberi méltóság tisztelete, mint alkotmányos követelmény, a felebaráti szeretet, amelyre végső soron visszavezethetők a szolidaritási elven nyugvó társadalombiztosítási rendszereink, valamint az egyenlőség gondolata, amely az Isten előtti egyenlőségen alapul.

Európa nyugati felét korábban és erősebben érintette a modern kori bevándorlás és befogadás kérdésköre, mintha előrébb is tartanának ezen a területen. Magyarországon erősnek tűnik az idegentől való félelem; a félelem, hogy előbb-utóbb a mi kárunkra akar majd érvényesülni, aki nálunk keres boldogulást – fogalmazott Komáromi László.

Török Csaba felidézte XVI. Benedek kritikus gondolatát: létezett-e egyáltalán egy teljességgel keresztény Európa, amelyet átjárt mélységeiben a hit? Az evangélium távlatában azt mondhatjuk, hogy nincsenek keresztény kontinensek, keresztény intézmények – keresztény emberek vannak. Kultúránk a szövet, melyben megéljük a hitünket. Az eredeti kérdést talán úgy lehetne átfogalmazni: egy európai kultúrájú ember hogyan tud ma keresztény lenni?

A kereszténység lényegét éppen a kontrasztban lehet meglátni, az uralkodó szellemiséggel szembemenő döntéseinkben, például az életvitel terén.

A kirekesztés problematikájához hozzátartozik az is, hogy a keresztény ember maga is idegennek érzi, érezte magát; ahogy az Egyiptomban idegenként élő ószövetségi nép, úgy a korai keresztények is idegennek érezték magukat: „nincs ezen a földön maradandó lakásunk”; vagy ahogy a nap szentje, Avilai Szent Teréz fogalmazott: „az egész élet nem egyéb, mint egy rossz fogadóban töltött éjjel” (ld. A tökéletesség útja). A keresztény olyan ember, aki „nem volt nép, de most néppé lett” (ld. 1Pt 2,10), mivel az Isten elfogadta őt, vagyis idegen volt, aki a hitben befogadást nyert – ezt a gondolatsort érdemes továbbgondolni a kirekesztés-befogadás problematikája kapcsán.

Török Csaba kiemelte, hogy Ferenc pápa a szinódus megnyitásakor, II. János Pált idézve, biztatott a bűnösök szeretetére és korunk szeretetére – az üres moralizálás elszakít minket, nem összeköt.

Max Webert idézte, aki azt írta: a hatalom korrupt és korrumpál – tehát ez a hatalom természete. Jézus tudatosan a feje tetejére állítja az ezzel kapcsolatos társadalmi normákat: arra hív, hogy a legnagyobb legyen mindenki szolgája. A hatalom világa a saját logikája szerint működik, ebben keresztényként helyt állni rendkívül nehéz.

Oberfrank Ferenc feltette a kérdést, vajon csak Magyarországra jellemző-e a napjainkban érzékelhető csalódottság. A válság jóval általánosabb – mondta –, nem csak erre az országra, erre a régióra, erre a kontinensre jellemző; nem érdemes úgy közelíteni a kérdéshez, hogy már megint mi rontottuk el, már megint mi választottunk rossz utat.

A politikusoktól vártunk sok mindent; azt vártuk, hogy ezentúl kompetens emberek, tisztességesen fogják intézni az ügyeket – ez a reményünk nem igazolódott be. Meg kell vizsgálni, mi a mi felelősségünk. Problematikus maga a modell; az európai ember diadalútját véltük felfedezni korábbi korok történéseiben. Európa bizonyos történeti szakaszaiban önkényesen értelmezte a kereszténységet, és amikor a világ most felelősöket keres, okkal találja meg az európai kultúrát, fejlődési modellt.

A politika problémájához hozzátartozik, hogy olyanokra vállalkozik, amiket nem tud teljesíteni. Emiatt túlságosan átpolitizálódtak olyan területek, ahol valójában a politikának nem lenne meghatározó, csak kisegítő szerepe. Emögött részben hiányok állnak, amit a politika érzékel, és szívesen magára vállalja a kitöltését, ez viszont visszaélésszerű helyzeteket eredményez. Jó hír viszont az, hogy ebbe nem kell belenyugodni: az értéktudatos emberek tudnak változtatni mindezen.

A második kör a jövőképről szólt. Török Csaba XVI. Benedek képét használta: az egyház mint kicsiny nyáj – ennek van jövője valószínűleg: a kicsi, összezárt, szolidáris közösségekben létező egyháznak. Vagy lehet szigetként is gondolni az egyházra: amikor minden változásban van, az adott közösség felvállalhatja, hogy ő ott van, jelen van, várja és szívesen látja az arra járókat, akik kiköthetnek náluk. Hasonlóan hasznos oázisként gondolni az egyház közösségeire, akikhez oda lehet menni a sivatagban, amikor a lelkünk maga is sivatagossá vált.

Bergoglio érsek annak idején Buenos Airesben szociológiai mérések segítségével vizsgálta a városi vallásosságot. Ennek eredményeképp vált láthatóvá, hogy a templomoktól 2,5 kilométerre megszűnik a templom minden vonzó és megtartó ereje; ezért is olyan fontos, hogy a közösségek bontsák le magukat még kisebb közösségekre, és mindenhol legyen valaki, aki fogadja a betérőket, akár csak egy apró kis helyiségben.

Komáromi László a jövőt illetően bízik abban, hogy korlátozott emberi képességeink mellett azért működésben van a Szentlélek is. Ha csak az emberi tényezőt látjuk, kicsit borúsnak tűnhet a helyzet az európai kultúra és a keresztény értékek érvényesülése tekintetében is. Ha a Szentlelket is számításba vesszük, és bízunk megújító erejében, akkor sok mindenre képesek lehetünk: tudatosíthatjuk és megélhetjük értékeinket, tanúságot tehetünk róluk és vonzó példává válhatunk, feltéve, hogy mindezt hitelesen tesszük.

A befogadás kérdésköre kapcsán Maróth Miklós professzor és Henri Boulad atya közelmúltbeli megszólalásaira hivatkozott. Maróth Miklós szerint Nyugat-Európában ötven, Kelet-Európában száz éven belül az iszlám lehet többségben. Komáromi László szerint azonban ha a Lélek belső indíttatásait is komolyan vesszük, akkor akár missziós küldetésünket is megélhetjük ebben a helyzetben, hiszen „házhoz jönnek” azok, akiket az Úr, legyenek akár afrikaiak vagy ázsiaiak, ugyancsak meghívott az Örömhírre.

Komáromi László hangsúlyozta: a politikusoktól annyit azért elvárhatunk, hogy szolgálják a közjót, a közjó pedig értékrendet feltételez. A modern demokráciák egyik alapgondolata, hogy erről a szolgálatról a vezetők számot kell hogy adjanak a kormányzottaknak, a mi feladatunk tehát az, hogy számon kérjük rajtuk az értékelvű politikai cselekvést.

Oberfrank Ferenc bízik egy élet- és teremtőképes társadalom létrejöttében, amely mozgósítani tudja az erőforrásait: a hitet is magában foglaló hagyományt, a kritikusan értelmezett tudományt és a közösségi párbeszédet. E párbeszéd rendeltetése az igazságkeresés, a teljes közösség előre vitele: így például a közös problémák megbeszélése, az összetartozás és a közös értékek tudatosítása, az erkölcsi normák karbantartása. A politikai tevékenység erre épül, de nem pótolhatja ezt.

Az ilyen párbeszéd nem akármilyen párbeszéd. Tilalmas a megfélemlítés, az arrogancia, a türelmetlenség, de a tekintély öncélú latba vetése sem megengedett. Tiltott a manipulálás is, így a hízelgés, a játék mások érzékenységével, vagy a technikai ügyeskedések. E párbeszéd alapvető jellemzője a megtévesztés, hazugság kizárása. Szükséges minden „másik” meghallgatása, amivel párosulnia kell a megnyilvánulás, az önkifejezés kötelezettségének, vagyis a saját vélemény, gond, elvárás megfelelő helyen, időben történő kifejtésének, el nem hallgatásának. A párbeszélők közös törekvése kell legyen minden tényező figyelembe vétele, nem csak ami hasznos, rokonszenves egyiküknek, másikuknak, vagy akár az egész társaságnak. Fontos elvárás a valamilyen okból – legyen az előítélet, testi-lelki-szellemi állapot, társadalmi helyzet, elfoglaltság, bármi egyéb – kirekesztődtek, önkifejezésükben gátoltak bevonása. A párbeszéd során meg kell valósuljon az eltérések, különféle álláspontok feltárása, mibenlétének, okoknak és következményeknek a megértése.

E párbeszéd célja mindig a teljes közösség – és nem egy-egy érdekcsoport, irányzat, kiemelkedő személyiség – előrehaladásának, érvényesülésének támogatása. Csak az ilyen párbeszéd remélhet bizalmat, ami nélkül nincs párbeszéd.

Így talán eljuthatunk az új fejlődési modellhez, ami talán éppen abban áll, hogy új munkamegosztást kell kialakítani az állam, a piac, a helyi közösségek és a családok között, s ennek megfelelően kell a jogot újraalkotni és a források telepítését is elvégezni. Ez könnyen lehet, hogy a keresztényektől sem idegen értékeken, elveken – karitász, szolidaritás, szubszidiaritás – alapul majd, akármi is lesz a jelzője.

És ilyen párbeszédre kell törekedni a társközösségekkel – muzulmánokkal, zsidókkal, buddhistákkal, konfuciánusokkal, ateistákkal – is, akik szintén szenvednek a közösségi életük torzulásaitól.

A harmadik kör témájából, a tennivalókból sok minden elhangzott már a jövőkép kapcsán is. Komáromi László hozzáfűzte ezekhez, hogy bár ambícióink lehetnek nagyok (például missziós küldetésünk kapcsán), cselekedni, előrelépni egyszerre csak szűk körben tudunk. Idézte napjaink egyik gyakran emlegetett jelmondatát: „Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!” A cselekvést saját magunknál, a saját értékeink tudatosításánál és megélésénél kell elkezdeni, innen léphetünk tovább kisebb, majd egyre táguló körök felé. A Piarista Diákszövetség, a Piarista Szalon, a Magyar Katolikus Jogászok Társulása, és más hasonló szakmai körök példát mutatnak arra, hogy összefoghatnak az azonos területért, témáért felelősséget érzők. Miért ne alakíthatnának közösen gondolkodó csoportokat azok, akiknek az oktatás, a szociális ellátás, a környezetvédelem, a bioetika vagy például a hírközlés ügyéért való felelősségérzetük keresztény elkötelezettséggel párosul? Ezek a szervezetek egy-egy kérdésben kiérlelt álláspontot, jövőképet, sőt stratégiát is megfogalmazhatnak, s ha idáig eljutottak, azt el is kell mondaniuk. Az internet által nyújtott lehetőségek segíthetnek ebben, ugyanakkor számot kell vetni azzal is, hogy korunk embere túl van terhelve információkkal. Célzott, átgondolt kommunikációra van ezért szükség; tudni kell, kit is akarunk megszólítani. Nem moralizálni és ítélkezni kell, hanem élhető, szerethető alternatívát kell kínálni.

Ferenc pápa az Evangelii Gaudiumban arról beszél, hogy részesítsük előnyben az időt a térrel szemben – hívta fel rá a figyelmet Török Csaba. A problémák, gócpontok kapcsán uralmunk alá akarjuk vonni a valóságot, a „teret”, noha a valóságban az adott folyamat kibomlik az időben. Gyakran előre elhatározunk mindent, s úgy lépünk; elvárásokat támasztunk még az Istennel, a Szentlélekkel szemben is. Lelkipásztorként is jó nézni, a bárányok milyen indításokat éreznek; mint az Evangelii Gaudiumban olvashatjuk: van, amikor a pásztornak a nép között, sőt, a nép mögött kell haladnia.

Az itthoni helyzet kapcsán legfontosabbnak a „ne féljetek!” biztatását tartja Török Csaba. Ahol félelem van, ott nincs szeretet, pedig a szeretet maga Isten – tehát vagy félelem van, vagy Isten… A menekültválsággal kapcsolatban talán a legfontosabb, hogy az egyház vegye el az emberek szívéből a félelmet, mert aki fél, az bezárul, az nem veszi számításba Istent.

Oberfrank Ferenc úgy fogalmazott: állandó cselekvéskényszerben élünk, folytonosan döntéseket kell hoznunk. Sok esetben utólag döbbenünk rá, mibe is sodródtunk bele, gyakran mások figyelmeztetnek rá. A közösségbe ágyazottság ezért is annyira fontos: hogy legyen, aki figyelmeztet, felkészít.
Túljutva a történelmi igazságtétel időszakán keressük meg a magunk helyét a társadalomban. A fiatalabbakat is be kell vezetnünk a közösség életébe, irányításába, hagyományaiba – a piarista diákszövetség szintjén és az élet valamennyi színterén is.

Fotó: Lambert Attila

Verestói Nárcisz/Magyar Kurír