Pécsi Rita: Ébresztőt fújt a Lélek! – Avagy eljött a család és a személyes istenkapcsolat éve?

Most aztán nem kezdődhet így minden cikk: a mai rohanó világban...

Behúzhatjuk a féket, azaz behúzta az élet. Lássuk, mit kezdhetünk ezzel a helyzettel? A dolgok, mint tudjuk, kis próféták. Mit üzen nekünk ezáltal Isten?

Először is nagy bizalommal van irántunk. Mintha ezt mondaná: Képes vagy rá! Oldd meg! Veled leszek, ne félj!

És máris elöntenek bennünket a kételyek, a kétségek: Tanuljak a gyermekemmel? Digitális oktatás lesz? Nincs elég számítógépünk, de ha volna is, napi 7-8 órát kellene a gép előtt tölteni? És hol? Ott, ahol az ovis szirénázik a mentőcskéjével, mert éppen vírusosat játszik? Vagy ott, ahol éppen a kisebbet altatnám? Ahol valamelyik gyerek a hangszerén gyakorol, vagy éppen videochatel a tanár úrral?

Miközben marják egymást a testvérek, főzzek, takarítsak, lássam el a munkámat a számomra is idegen, de legalábbis szokatlan home office munkarendben?

A gyerekeknek se különóra, se nagyi, se mozi, se bandázás, se játszótér, se játszóház, és még a ringatót is én tartsam meg mindeközben? Nem lesz ez kicsit sok?

De igen, és nincs is szükség erre. Tényleg be kell látnunk végre, hogy nem a teljesítés az első. Nyilván továbbra is tesszük a dolgunkat mindannyian: pedagógusok, szülők, hivatali dolgozók, diákok, ki-ki ahogyan lehet. Persze, hogy sok minden akadozni fog, de lehet, hogy végül hálásak leszünk mindazért, ami kirostálódik. „Mi ez az örökkévalósághoz képest?” – tehetjük fel a kérdést Morus Szent Tamás nyomán. Hosszú távon – mondhatni, isteni tervben – gondolkozunk. A mostani kisiskolások is meg fognak tanulni írni, olvasni és számolni. És mi van akkor, ha nem márciusra tudják a cs betűt, hanem csak májusra, netán szeptemberre? Egyébként biztos vagyok abban, hogy rövid időn belül sokféle segédanyag jut majd el a diákokhoz digitális és más formában, és támaszkodhatunk a tankönyvekre is. Aki akar, nagy léptekkel is haladhat a tanulásban. Úgy gondolom, az érettségi feladatlapok még nem készültek el, és a kidolgozóik nyilván figyelembe veszik majd, hogy márciusban leállt a világ. Egyelőre még úgy működünk, hogy „mindent most, azonnal, gyorsan, duplán” akarunk. Természetes, hogy lassan indul be a változás folyamata, és hogy egyelőre nem látjuk a holnapot. A biztonságos tervezhetőség gyakorlatilag megszűnt. De mi történik, ha nem úgy teljesül a tanterv, ahogyan előre kigondoltuk?  Mi lesz akkor? Azt hiszem, ébresztőt fújt a Lélek.

Valószínűleg meg kell állnunk, gondolkoznunk, mérlegelnünk, és nem szabad úgy tennünk, mintha nem hallanánk ezt a kürtszót.

Olyan ez, mint a családban a gyermekszületés. Aki mindent ugyanúgy akar folytatni, mint azelőtt, az teljes káoszra számíthat, amiben sem a szülők, sem a gyermek nem érzi jól magát. „Újra kezdeni mindent e világon, / – megteremteni, ami nincs sehol, / de itt van mindnyájunkban mégis, / belőlünk sürgetve dalol.” (Váci Mihály)

Nézzük csak, mit tanulhatnak most a gyermekeink, és mi az, amit amúgy esélyünk sem lett volna megtapasztalni? Az egymásra figyelést. A testvéri közösséget, a vágyteljesítés késleltetését, az idő beosztását, több önfegyelmet, nagyobb hitet a mindenhatóságunkba vetett bizalom helyett, törékenységünk alázatos elfogadását, közös felelősségvállalást, rugalmas problémamegoldást és hasonló, rohanó világunkban immár szinte csak hírből ismert készségeket, erényeket.

Ha komolyan vesszük az otthon tanulók több évtizedes tapasztalatait, akkor azt látjuk, hogy a tananyag egyéni elsajátításához és gyakorlásához elegendő napi 3–5 óra koncentrált munka. A legjobb időszak erre a délelőtt, illetve a délután 4 és 6 óra közötti idősáv. Emellett pedig óriási lehetőségek nyílhatnak meg előttünk azokon a területeken, amelyekről eddig általában csak sopánkodtunk. „Nincs idő beszélgetni, együtt dolgozni, játszani, fontos és praktikus dolgokat megtanítani, kirándulni, a természetben lenni, olvasni, rendet rakni kívül-belül” és így tovább.  Most itt az idő! Igazi élménypedagógiai lehetőség előtt állunk. A tevékenységbe ágyazott tanulás lehetősége előtt. Ezt osztályteremben úgysem lehet. Szereljünk együtt biciklit vagy csapot, faragjunk, tollasozzunk, gombfocizzunk, főzzünk, süssünk, kössünk, horgoljunk, varrjunk föl gombokat, kertészkedjünk, másszunk fára. A sor még hosszan folytatható. Minden árvíznek van értékes hozadéka is. Most megtanulhatjuk, hogy a nehézség is lehet ajándék, valami új kezdete.

Most lehet tanulni az életet.

Ez minden kutatás szerint egyértelműen fejleszti az idegrendszert, a gondolkodást, a problémamegoldást, az intelligenciát. Hogyan lássunk neki? Mindenképpen közösen. Ez most egy nagy kooperatív társasjáték! Vagy együtt nyerjük meg, vagy mindannyian veszítünk.

Jó módszer, ha összeül a családi kupaktanács egy kakaó mellé, és kicsit átbeszéljük a kialakult új helyzetet. Tényleg fontos, hogy ne csupán belesodródjunk az eseményekbe, hanem érezzék a gyermekeink, hogy nem félünk, tervezünk, van kormányos a hajón, ám mindannyiunk kezében ott az evezőlapát, és mindenkinek van felelőssége, feladata is a szabadsága mellett. Feltétlenül készítsünk napirendet, hogy átlátható legyen, hogyan kapcsolódunk be a család életébe, mikor van az egyéni munka ideje és mikor a pihenésé. A napirend legyen jól áttekinthető, akár programpontonként kipipálható formátumú.

Talán az egyik legnagyobb veszély most éppen az, ami nagy segítségünkre is szolgál: az internet, az online eszközök, „a kütyük”. Ezért szándékosan nem nevezném digitális oktatásnak a tanulásnak ezt a formáját, hanem inkább tantermen kívüli iskolának vagy távoktatásnak. Semmilyen indokkal ne lökjük a gép elé a gyerekeket most sem. A cél nem szentesíti az eszközt. Az örvényhatás nem szünetel. Sőt,

a függőség kialakulásának veszélye most sokszorosan jelen van az életünkben.

Fokozottan ügyeljünk arra is, hogy mi magunk milyen példát mutatunk a gyerekeknek. Az örvény még az úszni jól tudónak is örvény marad. Ne feledjük: a nevelés az élet szolgálata, és nem a teljesítés végrehajtó őre. Ez a megváltozott körülmények között is igaz, sőt, most talán még inkább az.

Az élet minden területén tapasztalható bizonytalanságban is van egy úgynevezett ingabiztonságunk. Ezt Tilmann Beller atya szemléltette egy alkalommal a kezében lévő rózsafüzérrel. A szentolvasó végén lévő kis kereszt a keresztény embert jelképezi, és a kéz, ami a füzért tartja, Isten kezét. Amikor a kéz úgy fogja a rózsafüzért, hogy a kereszt az asztallapon fekszik, olyankor az embernek szilárd talaj van a lába alatt: a gyerekek az iskolában, a munkahely rendben, a család egészséges, vasárnap elmegy az illető a templomba, imádkozik, igazi, mély közösségi és szép keresztényi életet él. Ám a kéz néha felemeli, meglengeti, sőt megpörgeti a szentolvasót a levegőben. Ilyenkor kicsúszik az ember lába alól a talaj, és minden összeomlani látszik. Nem tudjuk, mi lesz. Csak egyetlen biztonság van: a lánc, ami a Jóistenhez köt bennünket, a bizalom. Ez a kapcsolat új lépcsőfoka: az ingabiztonság. Az ember természetesen szenved ebben az állapotban. De a szívünkben biztonság uralkodik, hiszen a sorsunk fonala ott van a szerető Isten kezében, mi pedig két kézzel kapaszkodunk a kötélbe, amely vele köt össze bennünket.

„Tudod, hogy érted történnek mindenek – mit busulsz? // (...) Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs / Madárka tolla se hull ki, – ég se zeng, – föld se remeg, / hogy az Isten rád ne gondolna.” (Babits Mihály)

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. március 22-i számában jelent meg.