Pécsi Rita gondolatai a tanévkezdésre: Álljunk ellen a pánikkeltésnek!

Nyár van és meleg, ahogy ilyenkor lenni szokott. Pihenünk, ahogyan lehet. Közeledik az ősz és vele az iskolaév, ahogy eddig mindig. Ám ha erről bárhol szó esik, előre megjósolható a folytatás: „De mi lesz? Hogyan indul majd a tanév? Ki tudja? Jaj, ez a bizonytalanság!” És csak panaszkodunk. Pedig tudjuk: elkezdődik, ahogy máskor is. „Jó, jó, de hogyan folytatódik? Mi lesz, ha megint? Mi lesz, ha mégis? És ha mégsem?”

„A világ ki van fordulva régi jó sarkaiból, ki is jutott a fülünknek a nagy csikorgásból”– olvasom egy megsárgult emlékkönyvben. Ezt csikorgást halljuk úton-útfélen: „Ez borzasztó! Nem hiszem el! Maszkban? Másfél méterre? Kezet mossunk? Jaj, hallottad? És mi lesz, ha…?”

Miért, tavaly tudtad, mi lesz? És ha igen, akkor tényleg úgy volt? Szeretjük a bizonyosságot, pedig tapasztalhattuk már, hogy semmi nem biztos, csak a változás. Ami él, az változik.

Mintha fordítva élnénk – sóhajt fel Pilinszky. Azt akarjuk látni, hogy a világ kézben tartható, kiszámítható. Pedig sohasem volt az, legfeljebb csak ideig-óráig tűnt úgy, mintha ilyen lenne. Fordítva van! „A valóság a lélek, az illúzió a világ. Rettenetes, hogy mi fordítva élünk. Ténynek vesszük a világot, mivel merevebb, közönyösebb és »tényszerűbb«. Holott csak formája a rugalmas léleknek, mint pohár víznek a pohár.” Tehát a világ, amire panaszkodunk, csupán formája a léleknek. Keressük meg benne a rugalmas lelket. Persze

nem árt ébernek maradnunk, mert nem minden változás jelent egyúttal növekedést is, és nem minden mozgás tart előrefelé, sőt nem is mindegyik vezet el a célunkhoz. Ez az igazi kihívás! A lelkek megkülönböztetése.

Kissé el kell távolodnunk a történések zajától ahhoz, hogy rálássunk az egészre, és felismerjük, mit kell elengednünk, minek kell ellenállnunk, mivel kell megküzdenünk, és mit kell megőriznünk minden vihar idején. Most még ennek a mérlegelésnek az idejét éljük. Nem indult el a verkli, még vehetünk egy nagy levegőt, és tájékozódhatunk. Tervezhetünk. Úgy, mintha minden rajtunk állna, azután pedig bízunk „a fővállalkozóban”, úgy, mintha semmi sem rajtunk állna.

Az ember egyik legnagyobb ajándéka a változáshoz való alkalmazkodás lehetősége. Tudunk dönteni, és dönthetünk is. Mert a körülmény csak a pohár, ami a rugalmas lelket körülveszi. A tényeket nem mindig tudjuk befolyásolni, de a hozzáállásunkat megválaszthatjuk. Biológiai törvényszerűség ez, amit Darwin így foglalt össze: „Nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra.”

„Az élet olyan, mint a biciklizés. Ha meg akarod tartani az egyensúlyt, mozgásban kell maradnod”

– toldja meg ezt Einstein. A lelki békénk a megváltozott hozzáállásunkból származik majd, nem pedig a megváltozott körülményeinkből. Így lesznek a viharok, a problémák az életünk „becsomagolt ajándékaivá”, kisebb-nagyobb prófétáivá, hovatovább áldássá. Azt hiszem, sokan tudnának bölcs gondolatokat idézni erre a helyzetre. Jó tanácsként másoknak, ahogyan ez gyakran előfordul… „Az istenszeretőknek minden a javukra válik.” „Ne félj, csak higgy!” „Neveden szólítalak: az enyém vagy!” Rajta! Próbáljuk ki! Kezdjük magunkon! Mintha nekünk szólna ebben a bizonytalanságban Jézus hívása: Gyere! Akár a vízen is! Bátorság! Látod, itt vagyok!

Mit kell elengednünk?

Például azt, hogy arra várunk, minden maradjon úgy, mint régen. Gondoljuk meg, mennyit jajgattunk abban a bizonyos régenben: „Tarthatatlan ez a rohanás, ez a féktelen nyüzsgés! Olyanok vagyunk, mint egy dühös méhkas. Mindenki morog, ideges és hajszolt.”

Úgy látszik, kénytelenek leszünk elengedni ezt, de ne sajnáljuk!

Ne zuhanjunk vissza a mókuskerék könyörtelen forgásába! Válogassuk meg a programokat, gyermekeink különóráit, a saját vállalásainkat, és lassítsunk! A karantén idején talán már rájöttünk, mire való a csend, az egymásra szánt „üres” idő, az imádság, a játék, a természet.

„Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen”– figyelmeztet Einstein. Engedjük el tehát azt, ami volt, és forduljunk a jelenünk felé!

Minek kell ellenállnunk?

A riogatásoknak és annak a belső késztetésünknek, hogy mindenáron fontos a teljesítmény. Ne feledjük, hogy épp a közelmúltban próbáltuk elengedni azt, ami jellemző volt ránk: a teljesítménykényszerünket, a mindenkinek megfelelni akarást.

Határozottan álljunk ellen a folytonos pánikkeltésnek is, például annak, amikor egy szokásos nyári zivatarról is úgy adnak hírt, hogy hamarosan „özönvízszerűen csap le ránk a jég”.

Elég, ha csak egyszer hallgatjuk meg a híreket, és ezek lehetőleg megbízható forrásból származzanak. Ne olvasgassunk találgatásokat arról, hogy feltételezhetően milyen borzalmas, mennyire katasztrofális lesz, ami vár ránk.

Ne felejtsük el, hogy Isten kezében vagyunk. Ha valamikor, most valóságos kapaszkodó lehet ez számunkra.

Törődjünk azzal, amire konkrét lehetőségünk van: vegyük fel a maszkot, ha szükséges, tartsuk be az egészségügyi védekezés józan szabályait, tegyük a hétköznapi dolgunkat olyan jól, ahogyan tudjuk, és vegyük észre, kinek mivel segíthetünk a környezetünkben. Akár csak azzal is, hogy nem emlegetjük folyton, mennyire, de mennyire veszélyes ez a járvány, hányan haltak meg ma a világon, és holnap valószínűleg még hányan fognak.

Mivel kell megküzdenünk?

Először bizonyára saját magunkkal. És azzal, hogy az elengedéssel veszteség is jár. Szabad meggyászolni, amit elveszítünk, de el kell tudni fogadni a veszteséget. Csak akkor kezdődik a feltámadás. Ismerjük ezeket a bölcsességeket is: az elhaló búzaszemről szóló tanítást, a „nagypéntek nélkül nincs húsvét”, „a kereszt felemel” kifejezéseket.

Itt az alkalom, hogy a nehézségeket elegánsan elfogadjuk, és apró lépésenként megküzdjünk az éppen aktuális helyzettel.

A jelenben maradni: nagy erő kell ehhez. Nem könnyű elérni, hogy mindig csak egy dologra koncentráljak. A levélre, amit éppen írok, a levesre, amit főzök, az emberre, akivel néhány szót váltok, a Szűzanyára, akihez röviden fohászkodom.

Mit kell megőriznünk?

A kapcsolatokat. Úgy, ahogyan Péter, amikor a vízen járt. Legalább a szemkontaktust és a karnyújtásnyi távolságot tartsuk meg. Egymással és az égiekkel.

Biztosan megvalósítható, hogy időnként találkozzunk a számunkra legfontosabb emberekkel. Ha egészségesek vagyunk, tegyük meg a szükséges óvintézkedéseket, és keressük meg egymást. Ha nem járhatnának iskolába a gyermekeink, akkor néhány barátból, osztálytársból alakítsunk kis tanulócsoportot.

Ne higgyük el, hogy egyedül is jól boldogulunk. És őrizzük a kapcsolatot azzal, aki a viharos tengeren is karnyújtásnyira van tőlünk.

Keressük a tekintetét, hívjuk segítségül együtt és egyedül is, ha úgy érezzük, hogy elsodor bennünket az ár. Bízzunk benne. „Amikor beszállt a bárkába, a szél nyomban elült.” (Mt 14,32) A világ csak „formája a rugalmas léleknek, mint a pohár víznek a pohár.” „Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el.” (Ézs 43,2)

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. augusztus 30-i számában jelent meg.