Pécsi Rita: Hogyan pihenjük ki az utóbbi időben megélt szokatlan megterhelést?

Levegőt venni és élni egy kicsit.

Nincs is ennél természetesebb. Ha élni szeretnénk, levegőt kell venni. Méghozzá rendszeresen. Belélegzünk és kilélegzünk. Be, ki. Be, ki. Semmi különös. És mégis!?

Néha azonban megakad ez a folyamat… Ilyenkor légszomj, lihegés jelentkezik, és csak a kifújás megy, a belégzés elmarad. Elakad a lélegzetünk. Általában akkor, ha megijedünk, ha idegeskedünk, kapkodunk vagy megerőltető tevékenységet végzünk.

Érdekes. Mintha a lélek is így működne! Ha szorongunk, félünk, ha megfeszülünk, ha fojtogató a légkör. Ilyenkor jó lenne fellélegezni.

Kitört a nyár, szeretnénk végre elfelejteni a járvánnyal kapcsolatos aggályokat, és keressük, hogyan pihenjük ki az utóbbi időben megélt szokatlan megterhelést, miként készüljünk a következő tanévre. Vagy inkább ne is gondoljunk erre? Csak vessük bele magunkat a nagy szabadságba?

Felborult a külső-belső egyensúlyunk. Valószínűleg elmaradt a belégzés. Aki pedig nem tanul meg mélyen belélegezni, az mindig csak zihálni fog. Mi hiányzik?

Amikor „veszünk egy nagy levegőt”, megtelünk új erővel, friss levegővel, éltető gondolatokkal. Megindul a vérkeringés, kitágulnak az erek, szabadabban gondolkozunk. Igazából nem a tüdő lélegzik, hanem a lélek. (Amikor már nincs bennünk lélek, a tüdőnek sem kell a levegő.) Nagy szükségünk van most a „belégzésre”, a jövőre nézve is. Mit tegyünk ennek érdekében?

A szív, a lélek lélegzésének útja először is a lassítás, az egyszerűsítés. Minden szempontból. Ezt gyakorolni kell. Lassabban járni-kelni, egyszerre csak egy dologgal foglalkozni, egyvalakire figyelni, egyvalamit végiggondolni. Kicsit komótosabban ízlelgetni az ételt is, hiszen a közös étkezés valójában arra való, hogy körülülhessük az asztalt, és egymásból táplálkozzunk!

Sétálni, nem pedig igyekezni valahová; megfigyelni, szemlélni valamit.

Nem csak a közvetlen környezetünkben, hanem befelé és fölfelé is. Nem fog egyből sikerülni, azoknak főleg nem, akik megszokták, hogy mindig tenni kell és tenni lehet valamit…

„Nem kellene egyszer élethajónkkal szélbeállni és horgonyt vetni? Állni, ringatózni a ködös életvizen, s eltűnődni, hogy miért is vagyunk a világon? Azért, hogy betegre dolgozzuk, különmunkázzuk magunkat (…) a normális megélhetésért? Más dolgunk is lehetne a Földön? Egy üres óra, amikor semmit sem kell csinálnunk, csak emberként felnézni a fákra, felhőkre, lehet, hogy többet ér, mint a hasznos munkarohamok. Meg kellene kapaszkodnunk egy nyírfaágban, nádszálban, mielőtt teljesen magába szippant bennünket az ipari, haszonelvű világ, s ledarálja lényünket. Levegőt kellene venni és élni egy kicsit.” (Bertha Bulcsu)

És a gyerekek? Ők hogyan kapnak levegőt? Egyszerű játékok, egyszerű tevékenységek. Csak úgy kisétálni egy mezőre, tücsköt-bogarat lesni, madarak énekét hallgatni. Csak úgy rajzolgatni, bunkert építeni, megtanulni kötni, szögelni, kosárfonáshoz vesszőt gyűjteni, agyagozni, fűzfasípot faragni vagy kaszálni. Élvezni, ahogy alakul valami a kezünk alatt, megcsodálni a természet működését, spontán összeverődni a többiekkel és egyszerű játékokat kitalálni… Teljesen elfelejtettük mindezt, pedig nagy szükségünk lenne a feltöltődésre.

Nem szétszóródva szórakozni, hanem bekapcsolódni a közösségbe, a körülöttünk élő természetbe, a csillagok járásába, a szél hancúrozásába, esőben táncolni, pocsolyát ugrani, mennydörgéssel beszélgetni, felhőkben mesét szőni.

„A zápor és a nyár, a mozdulatlant elsöpörve, olyan hatással van az emberi lélekre, mint egy végtelen hosszú lélegzet. Vannak nyári záporok, melyek úgy veszik be hozzánk magukat, mint egy új szív, amely egy ritmusban ver a másikkal.” (Muriel Barbery)

De a tűz is lélegzik, növekszik és új tüzeket alkot. A gyerekek lelke szívesen ráhangolódik erre a játékra. A tűzrakás izgalmas, különleges: szikrázik az anyag és a lég, tüzesedik a lélek is. Másképpen szólunk egymáshoz a tábortűznél, és jólesik elidőzni mellette mindaddig, amíg a parázs is alig pislákol már. „Mielőtt teljesen beszippant bennünket a haszonelvű világ, s ledarálja lényünket.”

A lélek belégzése a kíváncsiság is. A kicsiket nem kell tanítani erre, de a nagyobbaknak már gyakran szükségük van arra, hogy visszavezessük őket ebbe a világba. Jó alkalom nyílik erre nyáridőben. Meglepődni mindennap, megtörni a rutint. Fölszámolni a magától értetődő dolgokat. Igyekezzünk választ adni magunknak arra a kérdésre: miben más ez, mint a többi? Ember, autó, étel, környezet, zene. Ilyenkor tulajdonképpen azt keressük: mit mond nekem a világ? Ha valami felkelti az érdeklődés szikráját, menjünk utána! Az élményeket elmesélni, leírni, megfoghatóvá tenni – ez az élet gazdagabbá tételének egyik legjobb módja.

Amikor van miről beszélnünk, megtelik lélekkel a levegő is. És időnként szükségünk van arra, hogy tényleg egy levegőt szívjunk azokkal, akiket szeretünk.

Meg kell tanulnunk élvezni, ízlelni a bizalmat, a szépet, a csendet, egymás tekintetét, a nevetést és a szabadságot mindebben. Különben visszaesünk a lehangoltságba, az alacsony energiaállapotba. Kis lépésekkel kezdjük! Bármit jól csinálni: öröm. Az élmény minősége a ráfordított energiával arányosan javul. Egyszerű dolgokat kitűnően, stílusosan tenni. Főzés, fogmosás, kertészkedés. Sosem lesz olyan örömteli, mint síelni vagy egy vonósnégyesben játszani, de valószínű, hogy a legtöbb filmsorozat nyújtotta élményt kenterbe veri.

A bennünk élő Lélek levegővétele az imádság. Itt a belégzés: a szemlélődés. A csendes, egyszerű egymásra figyelés.

A csodálkozás, a hála. Olyan ez, mint egy ölelés. Nincs szükség szavakra, nincs szükség teljesítményre, nem fontos zakót húzni...

„Ő néz engem, s én nézem Őt” – egy egyszerű ember, aki naponta elidőzött az Oltáriszentség előtt, ezt felelete az ars-i plébánosnak arra a kérdésére, mit szokott mondani Krisztus Urunknak a templomi látogatásai során. Csak idő kell ehhez, amit Istenre szánunk és őszinte odaadottság. Semmi több. De kevesebbel se érjük be! És akkor részesei leszünk az ajándéknak.

Van az ölelés… Az ölelés, ami túl van minden szavakba foglalható érzésen. (…) amely kimondja ezt a nem létező szót. Az ölelés, amely titokzatos úton adja tovább a szív érted dobbanását. (…) amely nem átölel, hanem körülvesz, magába zár, elrejt, megóv. Az ölelés, ami fényes nappalod és édes álmos éjjeled. (…) ami ételed, italod, társad, életed. Az ölelés, amelynek neve van, létezik, lélegzik, él. Az ölelés, aki szeret téged, érez téged, benned van. (…) aki magát adja neked ölelésében. Létezik ilyen ölelés. (Csitáry-Hock Tamás)

Lélegezz tehát! És ahogyan egy magyar népdal lelkesít: „öleld, akit szeretsz”!

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. július 19-i számában jelent meg.