Pindroch Csaba megindító tanúságtétele családról, hitről, emberségről

– Az egyik legfoglalkoztatottabb színésznek is meg kellett most állnia. Hogyan élte meg?

– Sokat játszottam, és sokat voltam távol. Most élvezem az itthoni teendőket. Nem hiányzik a színház most, hogy alig két hónap telt el. Nyilván más lesz a helyzet, ha esetleg szeptemberben nem tudunk kezdeni.

De ez igazi vérfrissítés, mert már kezdett nagyon munka-ízűvé válni a színjátszás...

Azt élem meg, hogy meg tudom újra becsülni a hivatásomat, és örömként élem meg, hogy ez a „munkám”. Jót tett nekem a megállás.

– Nem éli meg kényszerként a bezártságot?

– Az elején még sokkot kaptam attól, hogy itthon vagyok. Fel kellett venni a gyerekek ritmusát, de azóta a kényszerű állapotot a legnagyobb boldogságban élem meg.

Számomra a család ünnepévé vált.

A szüleinket féltve élünk, de tragédiát a közvetlen közelünkben nem kellett megtapasztalni, így nem árnyékolja be a betegség azt a csodálatos élményt, amit a családdal együtt átélünk az otthonunkban. Húsvétra készülve végigcsináltam a feleségemmel a böjtöt. Semmi hús, semmi alkohol. Ebben a folyamatban sorra tisztába rak az ember mindent, a lakókörnyezetét, önmagát. A családunk kezdettől bekapcsolódott a szolidaritási láncba.

Este nyolckor kiállunk házunk teraszára, és hujjogatással köszönjük meg az ápolók, orvosok, tűzoltók munkáját.

Ez főhajtás azok munkája előtt, akik lehetővé teszik most az életünket. Éljenek az orvosok, nővérek, mentősök, rendőrök, tűzoltók, takarítók, boltosok – ezt skandáljuk.

– A gyereknevelésről azt mondta, csodálatos, ámde roppant fárasztó feladat. Most kijut belőle.

– Három gyerekünk van, csak a legnagyobb iskolás, a két kisebb fiú óvodás. Már rájuk hangolódtam, így sokkal könnyebb. A tipikus élethelyzet, hogy az apuka megy a munkából, a gyerekek ráakaszkodnak, ő fáradt, feszült és ideges, nincs. Együtt élünk, nem rohanunk. Úgy vélem, a hétköznapjainkban éppen a rohanás öli meg a kapcsolatokat.

– Hogyan alakul a napjuk?

– Alapvetően nyugalomban telik. Reggelenként később kelünk, mint szoktunk, fél nyolc-nyolc között. Elkezdődik a közös reggelikészítés, majd a nyugodt reggelizés. A kislányom elmegy tanulni, neki a feleségem segít. Jobban teljesít, mint az iskolában, de sokat is dolgozik vele a feleségem. Én pedig ebben a szép időben a kertben vagyok a fiúkkal. Segítenek nekem, most éppen gyepet szellőztettünk. A kerti munkának sosincs vége.

Sokat játszunk. Kettő fele ebéd, azt is közösen készítjük. Délután elmegyünk biciklizni vagy futni, de otthon is jól elvannak a gyerekek.

Vannak állatok, kutyák, hüllők, tengeri malac, béka, teknős – őket is ellátjuk. Szüleimet hívom egy nap kétszer. Este társasjáték vagy mesét nézünk.

– Ebből az tűnik ki, sok időt ad a napjából a családnak.

– Hittanórán megtanították, hogy az agapé az emberi kapcsolatok lényege. A kapcsolatban megszűnik az én a te számára, mert nekem akkor jó, ha neked jó. Ez számomra nem erőltetett dolog. Az egész alapja az alkalmazkodás, ha ezt jól csináljuk, észre sem vesszük, hogy miről mondunk le a másik a javára.

Együtt létezünk a családban, mi vagyunk. Ez a mi tudat nagyon erős. Egymással, a feleségemmel is megéljük.

Nekünk nagy segítség a házasságban, hogy van közös darabunk. A Mr. és Mrs. már kilenc éve fut, havi két-három alkalommal játsszuk. Ilyenkor fél napokat tökéletesen együtt töltünk. Általában hazafele vacsorázunk, beszélgetünk.

– Ez a darab is egyfajta tanúságtétel, melyben vall a szerelemről, boldogságról és a megküzdésről. De közvetlenül is tesz tanúságot hitéről. Miért tartja fontosnak?

– Isten létének megtapasztalásáról szóló élményeimet szoktam megosztani. Istenélményeim, tanúságtételeim leginkább nem is a hívekhez, hanem a kételkedőkhöz, a valahogy odakeveredő ateistákhoz szólnak. Életem legnagyobb sikerének merem nevezni a legutóbbi esetet. Veresegyházon játszottam a Legyen férfi, Monsieur Pignon! című darabot. Jól sikerült az előadás. A végén odajött egy 16 éves fiú, elmondta, meghallgatta a Panama-napon a tanúságtételemet, s azóta tudja, hogy van Isten.

– Eljár fellépni a Magyar Máltai Szeretetszolgálat hajléktalanszállóként működő vonatára. Miért vállalta a felkérést?

– Őszintén szólva vegyesek az érzéseim a hajléktalansággal kapcsolatban. Barátom, volt frankás osztálytársam kérésére vállaltam a fellépést. Átérzem az elesettség fájdalmát. Magam is megéltem, hogy bármikor eleshetünk, és eljuthatunk arra a pontra, hogy hagyjuk, átmenjen rajtunk az úthenger. Volt olyan élethelyzet, amikor ninden bajom volt, rengeteg nehézség zuhant rám. A barátnőm elvesztését se bántam, úgy voltam vele, menjen ez a kapcsolat is, hadd szenvedjek egyedül. De akkor ő a jövőről, a mi közös jövőnkről beszélt nekem, kirángatott a jelenből. Mellettem volt. Elsírtam magam, és eldöntöttem, ő lesz a feleségem.

Aztán rengeteget dolgoztunk, hogy összecsiszolódjunk, együtt legyünk. Így jutottunk el az „én és te”-től a „mi”-ig. Megéltem, hogy meg lehet állni a lejtőn. Tehetünk a lecsúszás ellen. Bizonyos értelemben szigorú vagyok, mert sok esetben nem látom a küzdést, de ez nem jelenti azt, hogy bárkit is megítélnék.

Azt a tanítást követem, aki kér, annak adjatok, mert ez olyan, mintha Jézusnak adnánk. Amikor adok vagy segítek, egy embertársamat látom.

Az életben minden körforgásban van. A segítés körbeér. Ha én valakin segítek, ő is segíteni fog valakin, ez az élet rendje. Ha valakihez gonosz vagyok, az másokon veri le. Így ezt követem: ahol tudok, segítek, ha kérnek, adok, ha hívnak, fellépek. Az, hogy én mit gondolok erről a jelenségről, nem jelenti azt, hogy ezek az emberek nincsenek bajban. Nem azt mondom, hogy nem adok és oldd meg, hanem adok, és sajnálom, hogy nem tudom megoldani. Ez a körforgás a Gondviselés műve, hiszen Isten mindannyiunk atyja, minket, embereket a szeretet köt össze.

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír