Pindroch Csaba a NEK rádiójátékáról: „A hit csírája bármilyen talajban meg tud kapaszkodni”

A darab egy idős testvérpár, a kilencvennyolc éves Lotti néni és kilencvenkét éves öccse, Márton atya élményeit örökíti meg, akik gyermekként vettek részt az eseményen. Emlékeiket, érzéseiket, gondolataikat – amelyekről a kommunista diktatúra idején évtizedekig nem is beszélhettek – Lotti néni tizenhat éves dédunokájával, Lilivel osztják meg. Az idős hölgyet Molnár Piroska, a testvérét Papp János, Eugenio Pacelli bíborost Pindroch Csaba, Serédi Jusztinián bíborost Vida Péter, Lilit Pindroch Míra alakítja. Pindroch Csabával beszélgettünk.

– Mi az, ami megragadta Önt a rádiójátékban?

– Színházunk, a Thália Színház felkérést kapott a Kossuth rádiótól, hogy készítsünk egy anyagot a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra. Mivel egyházi gimnáziumban érettségiztem és hívő ember vagyok, a rádióstúdiónk vezetője, Kálmán János megkért, hogy segítsek neki kitalálni, milyen anyagokból lehetne összeállítani egy sorozatot. Fölhívtam egykori ferences osztályfőnökömet, Kapisztrán atyát Esztergomban, aki egy ferences öregdiákhoz irányított, és Zsuffa Tünde nevét is megemlítette. Amikor elértem Tündét, kiderült, hogy már gőzerővel dolgozik egy rádiójátékon.

Találkoztunk, hosszasan elbeszélgettünk, és elmondta, szeretné, ha a rádiójátékban én formálnám meg Pacelli bíboros alakját.

Tetszett az ötlet, de ami az egész munkában a leginkább megragadott, az egy teljesen magánéleti vonatkozás: a darabban szerepel egy 16 éves lány, akinek a dédnagymamája és annak öccse, Márton atya felidézik az 1938-as budapesti eucharisztikus kongresszus történéseit. A dédunokát a tizenkét éves kislányom, Pindroch Míra alakítja. Most debütált mint rádiós „színésznő”. Nagyszerű érzés volt, ahogy ültem a stúdióban, és hallgattam, ahogy a hátam mögött olvassa ezt a nem tizenkét évesnek íródott szöveget. Nagyon jól megoldotta a feladatot. Lehet, hogy ez önző dolog tőlem, de azt hiszem, mindenki megérti.

– Hogyan készült Pacelli bíboros, a későbbi XII. Piusz pápa szerepére?

– Amikor egy színész megformál egy valaha élt személyt, utánanéz a figurának, igyekszik megismerni a jellemét. A drámáknál, a színműveknél általában így közelít az ember a feladathoz. Itt dokumentumokat, pápai beszédeket kellett adaptálni. Az egyházpolitikai része nem igazán izgatott, inkább Pacelli bátorsága ragadott meg, az, hogy a kommunizmus és a fasizmus ellen is szót emelt az eucharisztikus kongresszuson. Szerettem volna a lehető legjobban visszaadni ezt. A szerep megformálásánál egy technikai szempontra is oda kellett figyelnem. A rendező azt kérte, próbáljam meg úgy előadni Pacelli beszédeit, mintha törném a magyart. A bíboros államtitkár a beszédeinek első és utolsó mondatát magyarul mondta, a többit olaszul. Ezekről rádiófelvétel is készült. Ki kellett találnom azt a beszédmódot, amely a hallgatóban azt a benyomást kelti, hogy valaki nem az anyanyelvén beszél. Ez egy radikális, határozott beszédmód. Ráadásul abban az időben a hangosítás nem úgy szólt, mint ma. Tömegekhez kellett szólni, szaggatottabban, lassabban, nyomatékosabban, gyakran több szót hangsúlyozva.

Az, hogy Pacelli letérdelt a Szent Korona előtt, és szépen beszélt a magyarokról, rendkívül rokonszenves gesztus volt tőle.

– Amit a dédunokának mesél az idős testvérpár, az egyfajta egyháztörténelem-óra, múltidézés. A felemelő élmények mellett megelevenednek a borzalmak is, a II. világháború, majd a kommunizmus szörnyűségei. A rádiójáték írója mégis a megpróbáltatások idején tanúsított helytállást emeli ki, és az egész művön átragyog Krisztus szeretete, amit soha nem lehet végleg legyőzni.

– Sem Lottit, sem Márton atyát nem személyesítem meg a darabban, így aztán kívülálló hallgatója tudok lenni ennek a történetnek. Valóban, mindent átitat benne a szeretet. Izmusok jönnek, mennek, de a szeretet örök, és mindent legyőz. Erről szól ez a rádiójáték is, amellyel népszerűsíteni igyekszünk az őszi eseményt.

A hívők persze tudnak róla, ők ott lesznek a kongresszuson, ha testben nem, akkor lélekben.

De érdemes beszélnünk róla, mert az ilyen nagyszabású rendezvényeknek lélekemelő a hatásuk, az emberek nagyon szeretnek ilyen értelemben tömegben lenni. Sokszor elhangzik, micsoda hatalmas ereje van egy olimpiának, egy foci-vb-nek. Bizonyos szempontból hasonló élmény előtt állunk most mi is. De

nem kell izgulnunk semmiért, egyszerűen átélhetjük majd, ahogyan a kegyelem és a krisztusi szeretet nyolcvanhárom év után újra szétsugárzik Budapesten.

Ez a rádiójáték is ezt hivatott szolgálni.

– Számomra a darab egyik alapmondata ez: „az ember szívében elültetett csíra, a hit csírája azonban nem múlhat el nyomtalanul soha”. Függetlenül attól, hogy milyen a világ állapota.

– Ez így van. A hit csírája bármilyen talajban meg tud kapaszkodni, mint sziklafalban a gyökér, és fa nő ki belőle. Ez maga a csoda. Azt mondják, a mag ajándék a földnek, ahová hullik, ott élet terem.

A Jóisten olyan világot teremtett, amelyben mindenkinek és mindennek helye van, számára ez így tökéletes.

És mindenkiben ott van az a bizonyos csíra. Remélhetőleg az eucharisztikus kongresszus eső és napsütés lesz ennek a csírának, amely fejlődésnek indul az emberekben.

– Említette, hogy Míra lánya alakítja a rádiójátékban Lilit. Serdülőként ő hogyan viszonyult a darab témájához? Az emlékezés nem csupán múltidézés, hanem reményforrás is lehet a jövőre nézve. Hogyan hatott mindez az ő hitére, lelkére?

– Amikor Míra nagy örömmel elolvasta a rádiójátékot, azt kifogásolta, hogy miért ilyen szemtelen a darabban a kislány. Ő még csak 12 éves, nem tudni, milyen lesz 16 évesen, azt viszont tudjuk, hogy mi milyenek voltunk. Zsuffa Tünde ragyogóan festette meg Lili alakját. Egyébként nem hiszem, hogy a lányom hitéletére különösebb hatással lett volna a rádiójáték. Egyházi iskolába jár, ötödikbe, nem újdonság számára ez a lelkiség. Gyermekként, de profi módon formálta meg a szerepét, koncentráltan, követve az instrukciókat. Nagyon élvezte a feladatot, a rendező és a szereplők is megdicsérték.

– Ha minden a várakozások szerint alakul, akkor lassan talán újraindulhat a színházi élet. Hogyan élte meg az elmúlt csaknem másfél évet, és mit vár a következő időszaktól?

– Éppen ma megyek be a színházba (a beszélgetés május 18-án készült – a szerk.), június 4-éig folyamatosan játszom. Három hete kaptam meg az első oltásomat. Három nappal ezelőtt készítettem egy tesztet, ami azt mutatta, hogy nincs ellenanyag a szervezetemben, tehát védettségem sincs. Hamarosan indulok a színházba, ahol meg fogom ölelni Molnár Piroskát – akivel a rádiójátékban is együtt játszunk –, és a szerepem szerint hölgyek koszorújában fogok ölelkezni, csókolózni.

Nagyon furcsa érzés lesz, hogy a darabban a partnereimet megölelem, miközben édesanyámat lassan már másfél éve még maszkban sem mertem megölelni.

Tartok a vírustól, és megteszek minden óvintézkedést, de maszkban nem játszhatok. Az elmúlt másfél évet egyébként remekül éltem meg, élveztem az áldásait, és persze sokszor szenvedtem a hátrányaitól. Hála Istennek, a közvetlen környezetemben nem történt tragédia, voltak anyagi tartalékaink, kaptam a fizetésemet, ilyen értelemben nyugalom volt körülöttem, és több időt tölthettem a családommal. Bízom abban, hogy végre kikecmergünk ebből az egészből, vagy legalábbis kezelni tudjuk a helyzetet. Ennek a másfél évnek méltó zárása lesz a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus. 1938-hoz hasonlóan most is ránk figyel majd a világ, de nekünk elsősorban nem ezzel kell foglalkoznunk, hanem azzal, hogy együtt legyünk a közös ima, a szeretet áldásában és erejében, megköszönve, hogy élünk.

Fotó: Ambrus Marcsi

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. május 30-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.