Pirotechnikus vagy bárányszagú pásztor? Avagy ki a pap? – Interjú Kovács Zoltán rektorral

Nézőpont – 2019. június 29., szombat | 13:57

Február óta tartó sorozatunkban fiatalok kérdéseire keresi a választ Máté János Kristóf, az esztergomi Érseki Papnevelő Intézet ötödéves papnövendéke. A nyár folyamán ő tesz föl kérdéseket azzal kapcsolatban, hogy ki is valójában a pap. Interjúit minden hónap utolsó szombatján olvashatják.

Sokakat érdekel a kérdés, hogy vajon ki is a pap. Valaki, aki az égből pottyant ide, esetleg valaki, aki reverendában született, vagy az a misztikus alak, aki az oltár túloldalán áll és „varázsol”? Erre a kérdésre keresem a választ ebben az interjúsorozatban, melynek első „áldozata” Dr. Kovács Zoltán, az Érseki Papnevelő Intézet rektora és az Esztergomi Hittudományi Főiskola dogmatika tanára.

– Az első kérdésem, hogy a papi hivatás hogyan jelent meg az Ön életében, és – mivel a hivatás feltétele a hit – hogyan ismerte meg a hitet?

– A fő kérdésre válaszolva – vagyis, hogy ki a pap – nem szeretném semmiképpen sem teológiai síkra terelni a témát.

Volt idő, amikor én is furcsán néztem a reverendába öltözött emberekre, de ez leginkább azelőtt volt, mielőtt megkereszteltek volna. Mivel tízéves koromban részesültem a keresztség szentségében, addig amolyan két lépés távolságból tekintettem a hitre. Mivel nem volt senki, aki igazán rávezessen. Addig persze az embernek voltak előítéletei, téveszméi, különösen, mivel, ne felejtsük el, én még kaptam a régi rendszer gondolat- és eszmevilágából is.

Végül is édesanyám volt az, aki megadta az első igazán komoly lökést azzal, hogy kilencévesen elvitt hittanórára, ami elsőre furcsa élmény volt. Furcsa volt, hogy mit keresek én a templomban, a tömjénfüstben, orgonaszóban. Biztos, hogy ez az én világom? De az első hittanóra kifejezetten különleges volt, mivel pap tartotta; és azt éreztem az atyából, hogy amit mond, érdekes, sőt egyáltalán nem egy hihetetlen dolog. De ami legfőképp felkeltette a figyelmemet, hogy látszott rajta, hogy amiről beszél, az neki nagyon fontos. Nem egyszerűen tananyagot akar közölni, hanem az életét mondja el. Akkor merült fel bennem a kérdés, hogy én ezt biztos ki akarom zárni az életemből, ennek biztos ellen akarok állni? Majd idővel azt vettem észre, hogy szívesen megyek oda. Szépen fokozatosan ezzel együtt a hit is kezdett megszületni bennem.

Egyik nagy élményem ezzel kapcsolatban, amikor otthon megpróbáltam imádkozni és „sikerült”. Belül sikerült átélnem egy választ, hogy ez az ima nem az éterbe ment ki, hanem egy megnyugtató válasz jött belül, hogy ezt az imát valaki meghallgatta és „vették az adást”. Ez megerősített, a tapasztalat, hogy aki a szívébe zárta az imámat, azzal kapcsolatba tudok lépni. Ez a kapcsolat nem félelmetes, hanem éppen ellenkezőleg, elkezdett még inkább vonzani. Ahogy mondják: evés közben jön meg az étvágy. Akartam még inkább ezt a kapcsolatot és tudatosan akartam. A keresztséget is tudatosan akartam, mint ahogy a folytatást is.

Fokozatosan indultam el, és egyre inkább vitt a lendület. Elkezdett egyre komolyabbá válni a miselátogatás – az elsőáldozásra való készület miatt is –, a Bibliával való egyre mélyebb kapcsolat. Talán ekkor jelent meg a papság gondolata is, de ez még csak amolyan gyermeki gondolat volt, aminek le kellett tisztulnia, el kellett ülnie.

Ekkor jött egy olyan időszak, amit nem is eltávolodásnak, hanem inkább takaréklángnak neveznék. A bérmálás, mint távolabbi perspektíva, még messzebb volt, akkoriban divat volt később bérmálkozni – tizennyolc éves korban –, nekem is így sikerült. De ebben az időszakban, mintha távolabbi lett volna a dolog. Valahogy mégis rádöbbentem, hogy amikor gyóntam és áldoztam, akkor boldog voltam. Akkor ezt miért hagytam el, merült fel bennem a kérdés. Ez az időszak nem tartott tovább egy évnél, mégis sokkal többnek tűnt, mert az Istentől való távolság meg tud sokszorozódni.

Nagyon jó volt visszatalálni, ismét szentségekhez járulni. Elérkezett a szív megtérési szakasza. Első az értelem megtérése, és utána jön a szívé.

A gimnázium elején tört elő ismét elemi erővel a gondolat, hogy mi lenne, ha én pap lennék. Láttam, ahogy a pap elvezetett Jézushoz. Mi lenne, ha én is ezt tenném? Ez nemcsak gondolat volt, hanem egy hatalmas vágy is, ami egyre inkább mélyült.

– Vezetni Jézushoz – ez a gondolat a szemináriumi évek alatt mélyült vagy a papság újabb perspektíváit fedezte fel?

– Igazából először ijesztő volt, hogy hogyan fogok vezetni másokat. De valójában a nagy kérdés az volt, hogyan adok teret a Szentléleknek, aki ezt a munkát elvégzi.

De aztán letisztázódott bennem. Az első évet Esztergomban töltöttem, utána jött egy nagyon masszív hivatástisztázó szakasz Rómában. Ott kicsit mesterségesen is „kidobtak” a külső sötétségbe, hogy az ember megtapasztalja, hogy valóban ez-e az útja. Nagyon nagy öröm volt kikerülni ebből a hivatástisztázó szakaszból úgy, hogy ki tudtam mondani, hogy ez az utam.

A „másokat vezetni” igazából a szemináriumban lobbant be, mert a közösségi tapasztalatom elég hiányos volt. A közösség több oldalát a szemináriumban tapasztaltam meg, akár a szemináriumi kisközösségek, akár a nyári gyakorlatok során. Ez nagyon megerősítő volt a hivatásomban. Mert ráéreztem a közösségvezetésre, a közösségek szépségére.

– A római évek után hogyan és merre vezette tovább a Kegyelem?

– Rómában a diakónusszentelés történt, majd a papszentelés mindenkinek a saját egyházmegyéjében volt. A papszentelés után még egy évre vissza kellett menni Rómába a licencia dolgozatot befejezni, vagyis egy tanulmányi évet kaptam újmisésként.

Utána jött a sűrűje, ami egyben nagy ajándék is volt. Gyulai Oszkár atyához kerültem a terézvárosi Szent Család-plébániára, kápláni szolgálatra, aki nagy Mária-tisztelő volt. Nagyon megerősített, azokban az első papi években, különösen is megalapozta a további időszakokat. A papság örömét mutatta meg nekem Oszkár atya, olyan tiszta lelkesedéssel, olyan józan gondolkodással, hús-vér férfiemberként.

Időközben a doktorit is be tudtam fejezni. Ezután a főpásztor úgy döntött, hogy menjek fel érseki titkárnak. Megmondom őszintén, nem szívesen mentem. Megpróbáló öt év következett. Nem a munka mennyisége miatt, hanem mert az ember ebben a feladatkörben el van szakítva a klasszikus pasztorális tevékenységtől. Ez a helyzet okozta a legnagyobb nehézséget számomra.

Kifejezetten üdítőek voltak azok az évek, amikor elkezdhettem tanítani. Először Esztergomban, majd Rómában, végül Budapesten.

Megvallva, nem nagy örömmel voltam ott az aulában (értsd: hivatal), de mélyen bennem izzott az, amit Rómában mondtak nekünk a diakónusszentelés előtt: „ne felejtsük el, hogyha pappá szentelnek minket, attól még a diakonátust nem vakarja le rólunk senki”. Amikor a legnehezebb, a papságtól legtávolabb álló munkákat kellett végeznem, akkor sokszor eszembe jutott ez. Engem diakónussá is szenteltek, ami nem abban merült ki, hogy kilenc hónapig húszkilós ruhákat hordok a misén, hanem azt jelenti, hogy szolgálok egy életen keresztül. Most is szolgálok. Amikor pedig ez fáj és nagyon nehéz, ezt a nehézséget kell felajánlani az Úrnak. Így próbáltam ezt az időszakot nem csupán túlélni, hanem megélni.

Utána kaptam egy plébániát, de fél lábbal mégis bent maradtam. Ez egy újabb öt évet eredményezett, ami nagyon sűrű volt, de rengeteg mindenre megtanított. A plébánián rengeteg munka és lehetőség volt. Jó volt plébánosnak lenni, jó volt ezzel a tapasztalattal feljárni az érsekségre, és viszont.

Időközben a tanítás folytatódott – itt, Esztergomban –, így lehet azt mondani, hogy sok volt a munka, de megérte, mert még több volt a tapasztalat.

– Sokszor említette a szolgálatot. Zoltán atyáról érdemes tudni, hogy komolyan elmélyült a mariológiában, ebből írta a doktoriját is. Emiatt talán adja magát a kérdés, hogy a nehézségekben mennyire segített a Máriához való fordulás, illetve ennek milyen jelentősége van a papi életben?

– A római szemináriumban volt egy egyszerű, de mégis nagyon szép kultusz: a Bizalom Édesanyja iránti tisztelet. A szemináriumon belül volt egy kis kegykápolna. Amikor az ember napi szinten betér ide – néha csak egy térdhajtásra –, akkor megtapasztal valamit. Nekem sikerült ezt úgy elkapnom, már a szeminárium elején. Jó nekem ott lenni, jó dolog a Szűzanyára rábízni a dolgokat és egy választ kapni erre a bizalomra. Valóban egy kegyelmi többlet ezt napról napra megtapasztalni – a nehézségekben, esetleg kísértésekben –, hogy egy gyengéd, de határozott kéz fog. Az a kéz, amibe odaadtam ezt az egész problémát vagy nehézséget. Sikerült ezt megtapasztalom a szemináriumi évek alatt.

A mariológia két dolog metszéspontja: a szisztematikus teológiájé és a Mária-tiszteleté. Kifejezetten erre kezdtem fókuszálni, és akkor ezzel álltam a főpásztor elé, aki támogatott ebben.

Rengeteget segít a Máriával való élő kapcsolat. Mindig ott volt égi Édesanyánk, aki kísér és támogat minket az örömökben és a nehézségekben. Számomra ez egy személyes és bizonyított dolog.

– Könnyű volt vállalni a főpásztortól kapott felkérést, hogy Ön töltse be az esztergomi szeminárium rektori tisztségét?

– Megmondom őszintén, hogy a plébániát nem volt könnyű ott hagyni, mert nagyon a szívemhez nőtt. De ezzel együtt úgy érzem, hogy örömmel jöttem, bár a pasztorációnak ez a klasszikus formája tud néha hiányozni. De az első napokban egyből láttam, hogy itt nem elszakítva vagyok a pasztorációtól, hanem annak egy speciális formáját végzem. Mégiscsak a jövő lelkipásztorait készítjük a papi életre és szolgálatra! Erre rádöbbenve még jobban megerősödött bennem ez a fajta öröm. Összességében szívesen jöttem és vállaltam el a feladatot.

– A világ részéről sokszor éri kritika az Egyházat, hogy lassú a reagálásban és a változásban. A jelenkori papképzés mennyire készíthet fel minket a kinti kritikákra, illetve mennyire tudunk lépést tartani a világgal?

– A képzés sok mindenre fel tud készíteni. De igazából a kisegítő lelkésztől a pápáig nem tud mindenre úgy felkészíteni, hogy ha bárhova szolgálatba raknak, akkor rögtön egy kész minta legyen előttünk.

Mindenbe bele kell tanulni. Ezt a saját bőrömön is megtapasztaltam. Bele kellett tanulni a káplánságba, az érsekségi munkába, a tanításba, a plébánosságba. Ezt nem tudja megspórolni az ember. A szeminárium nagyon jó alapokat adhat, arra érdemes építeni, de nem várható el, hogy nekem mindenre kész megoldásom lesz, mivel azt az élet fogja hozni.

Az Egyházat gyakran szoktam egy hajóhoz hasonlítani. Igaz, nem csak én, mivel ez egy nagyon régi szimbólum. Egy hajót nem lehet csak úgy rángatni. Egy hajót lassan lehet irányítani. Beáll abba az adott irányba, felveszi azt a sebességet és megy előre.

Az Egyház, mint egy nagy test, lassabban reagál, sokak számára lomhának tűnik. Úgy érezhetjük, hogy ez megnehezíti a kommunikációt a mai világgal, mert ragaszkodik a hagyományokhoz, nehezebben vált. Ez egy sajátossága, de ennek van egy jó oldala is; a hagyományok őrzésében, a stabilitásban.

Nem szabad elzárkózni a világtól. Törekedni kell arra, hogy minél jobban szót értsünk a világgal, hogy minél jobban megértsük. Figyelem: ez nem azt jelenti, hogy ki kell szolgálni mindenestül a világot, hogy ócska kompromisszumokba bocsátkozva le kell adni az értékeinkből. Hanem azt, hogy az emberek között kell lenni. Ahogy Ferenc pápa is szokta mondani a „bárányszagú pásztor” hasonlatával: ott lenni köztük. Így az ember nem támaszt irreális célokat, elvárásokat a mai emberekkel szemben. Nem tudjuk és nem is szabad függetleníteni magunkat a mai világtól és a mai társadalomtól.

– Vagyis, hogyan tudunk megfelelni a világnak?

– Megfelelni Istennek kell! De mégis a világban él az Egyház. Azért alapította Jézus, hogy a világban jelenítse meg Őt. A világban kell élnünk. A világba kell vinnünk Isten kegyelmét.

Sokszor elég egy gesztus, egy jó szó. Szívvel végezni mindenkinek a munkáját. Akár civilről van szó, akár papról, mindenkinek normális embernek kell lennie. Nem kell a feje tetejére állni, nem kell zsonglőrködni, nem kell „tűzijáték pasztorációt” folytatni, hanem a feladatát végezni. Ha rendesen a dolgát végzi, akkor terepet ad a Szentléleknek. Ez az, amit sokszor elfelejtünk: teret adni a Szentléleknek. Nem kell semmi trükkre gondolni, hanem a mindennapos rutinra: gyónási lehetőséget biztosítani, a napi szentmiséket megtölteni és nem lustaságból megszüntetni, vagyis teret adni a Szentléleknek. De persze szükség van arra is, hogy ha valakinek karizmája van valamihez – akár egy internetes dologhoz, akár egy blogoláshoz, akár a fiatalok megszólításához –, akkor vesse latba azt is.

Összegezve: engedjük a Szentlelket dolgozni.

– Jó dolog keretbe foglalni egy beszélgetést, így a zárókérdésem: ki a pap?

– A pap Isten embere. Ahogy lelkiatyám mondta az újmisémen: a mennyország embere.

A mennyország embere, mert látszik rajta, hogy itt is él, meg nem is. Szívével a mennyben, de két lábbal a földön jár. Megjeleníti az örök boldogságot, az utat, a célt, azt az örömet, amit a Krisztussal való lét ad nekünk. Tehát két szóval összefoglalva: a mennyország embere.


Dr. Kovács Zoltán atya gondolait olvashatták. Ezúton is szeretném megköszönni a segítséget és a tartalmas beszélgetést.

Ahogy ígértem, a legközelebbi interjú július utolsó szombatján jelenik majd meg. De a következő beszélgetőtársam kiléte ismét legyen meglepetés.


Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria