„Az én békémet adom nektek” – Pünkösd után, háborús időkben

Pünkösdkor a Szentlélek kiáradását ünnepeltük. Az Egyház tanítása szerint a Szentlélek ajándékai között találjuk a békességet. Ez a hagyomány Szent Pál apostolnak a galatákhoz írt levelére vezethető vissza, aki a városban élő keresztények nyugtalanságáról hallva először felszólítja őket, hogy a „Lélek szerint” éljenek, (Gal 5,16), majd szól a Lélek gyümölcseiről is. Ezek között található a „békesség” ajándéka.

Pünkösd utáni időben vagyunk, és háborús időket élünk. A béke elsősorban mint távoli, szinte elérhetetlen vágy jelenik meg imáinkban, és beszélgetéseink is sokszor a háború körül forognak. Nagy fájdalmat jelent számunkra az is, hogy akik egymással szemben állnak és harcolnak, keresztények. Lakóhelyüktől távol, fegyverrel a kezükben ünnepelhették pünkösdöt. Az egymással szembenálló keresztény katonákkal együtt kérdezzük: puskaropogás közben, a másik legyőzésére irányuló parancsokat hallva, élhetünk-e békességben? A külső háború és a belső béke nem állnak-e kibékíthetetlen ellentétben egymással? Vagy élesebben fogalmazva: hogyan őrizhető meg a béke, ha azt embert megtámadják, vagy arra késztetik, hogy ne fogadja el egy korábbi, kikényszerített béke állapotát?

Jézus búcsúbeszédében azt mondja tanítványainak, hogy „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek” (Jn 14,27), majd hozzáfűzi: „nem úgy adom, ahogy a világ adja”. Jézus a lélek békéjét adja számunkra, ami több, mint az igazságosságra épülő béke. Igazságosságra is nagy szükség van, de sokszor előfordul, hogy a szemben álló felek más-más értékekre hivatkoznak, és így nehéz igazságot tenni. Mit jelent ez a valóságban? Az Egyház továbbra is hirdeti azokat az elveket, amelyek az igazságos védekező háború legfontosabb feltételei. Ezek megtalálhatók az Egyház társadalmi tanításának kompendiumában (ETTK 500). De az Egyház, a próféták és Jézus tanítását követve arra is felhívja a figyelmet, hogy miközben az igazunkért harcolunk, nem engedhetjük, hogy az erőszak sodra minket is elragadjon. Erről ír Bernhard Häring ismert erkölcsteológus Az erőszakmentesség gyógyító ereje című könyvében. Felhívja a figyelmet arra, hogy az igazságosság alapja az Igazság. Az Igazság pedig Jézus Krisztusban tárult fel előttünk. Ő az, aki erkölcsi példájával és kiáradó szeretete, kegyelme által megszabadíthat minket az erőszak kényszerétől, sodrából.

Ferenc pápa erről így tanít minket a Fratelli tutti kezdetű enciklikájában: „Tartsuk tiszteletben az erőszak áldozatainak igazságát, próbáljuk meg az ő szemükkel látni a valóságot, és hallgassuk nyitott szívvel a beszámolóikat. Így képesek leszünk meglátni a háborúban a gonosz feneketlen örvényét, és akkor nem zavar majd bennünket, hogy naivnak tartanak, mert a béke mellett döntöttünk. Önmagukban a törvények nem lesznek elegendőek, ha továbbra is úgy gondoljuk, hogy a jelenlegi problémák megoldása a félelem által okozott elrettentés, vagy a nukleáris, vegyi és biológiai fegyverek bevetése” (FT 262k). Szent Péter utóda tehát a hétköznapi kis emberek békevágyát, a katonák hozzátartozóit, az aggódó édesanyákat, feleségeket és gyermekeket állítja elénk. Ők az erőszak áldozatai, ők, akik leginkább vágyódnak a béke után. Jézus is mindig ezekre a kisemberekre hivatkozott. Hallgassunk rájuk.

Pünkösd után az ünnep kegyelmi lángjait hordozzuk a szívünkben. Ne engedjük, hogy az erőszak vihara ki tudja oltani ezeket a lángokat, hanem ezek fényével világítsuk meg a bűn által megsebzett, elsötétedő világunkat.

Fotó: charis.international

Magyar Kurír