Rózsafüzér a barátaimmal: a szentekkel

Régen sok időt töltöttem egy barátnővel, akit a templomból ismertem. Beszélgetéseink alatt mindig szólt valami halk zene a háttérben. Ő minden zenét szeretett, lehetett az fúziós jazz vagy blues, klasszikus zene, country, kortárs, keresztény, vagy éppen Motown-remix (hiphop és groove). A zene adta meg az alaphangulatot, bármit is csináltunk épp együtt: kellemes Vivaldi szólt a kötéshez, country ritmusára készítettünk ebédet; néha könnyes szemmel nevettünk egy elhunyt detroiti barátunk régi tréfáin, vagy a lelkünket próbáltuk erősebbé tenni, hogy szembe tudjunk nézni a mulandósággal.

A rózsafüzér zenével van tele; ezeket a régi pillanatokat idézi fel. A rózsafüzér imádkozása ringató, a Szent zenéjére ringat. Az Üdvözlégy otthonos szavai belesimulnak a háttérbe, míg a Miatyánk a menny ritmusát adja hozzá.

Nem egyedül imádkozunk, hanem Máriával, akit arra kérünk, vigye imáinkat fia elé, és azokkal a szentekkel, akiknek karizmája illik kéréseinkhez, imaszándékainkhoz. Közösségben imádkozunk – és jó nagy a szentek közössége –, bár egyedül vagyunk.

Képzeljék csak el: hány képet tárol a telefonjuk vagy a fényképezőgépük? Többségük családtagokat és barátokat ábrázol. Vannak köztük képek, amelyekre rápillantunk, és elmosolyodunk; eszünkbe jutnak a közös kalandok, kihívások, küzdelmek és eredmények. Ha ezeket a képeket nézzük, a jóság, a szépség, a szeretet és a kitartás jutnak eszünkbe. Csak rájuk pillantunk, és hirtelen valami erő áramlik a napunkba. Sokszor, amikor ránézünk egy szerettünk fényképére, jobb emberek szeretnénk lenni; örülünk, ha örömet szerzünk másnak – jó, hogy létezem, és ők is léteznek. Ők azok az emberek, akiket szeretünk, és még ha csak a fotójukat látjuk is, máris megújulunk, és béke tölti el a szívünket.

A rózsafüzér pont ilyen. A zene a háttérben, miközben szent barátainkkal jövünk össze, és mindannyian beszélgetésbe: a közbenjáró vagy védelmező imák folyamába merülünk. Így szoktam rózsafüzért imádkozni, miközben kapcsolatba lépek a szentekkel, akiknek érméjét az olvasó szemei közé illesztettem.

Amikor megosztottam egy fotót az egyik rózsafüzéremről, sok kérdést kaptam: Miért választottam épp ezt és ezt a szentet? Honnan vannak az érmék? Meghatározott sorrend szerint kerültek föl az olvasómra?

Ha ki akarjuk választani, mely szentek érméit tegyük föl rózsafüzérünkre, azt egyszerűen és bonyolultan is kivitelezhetjük – akár egy életen át is tarthat ez a folyamat. Némelyik érme évtizedek óta függ az enyémen, másokat nemrég tettem rá.

Négyéves korom óta különösen szeretem Mária Magdolnát, az ő nevét választottam bérmálkozáskor – hozzá kötődik az első érme. Amikor bencés obláta lettem, Szent Hildegárdot választottam; az ő képmása és Szent Benedeké csak nemrég került az olvasómra. Vannak olyan szentek, akik maguk találtak rám: Szent Bakhita például akkor, amikor a poszttraumás stressz szindróma (PTSD) kezelését tanultam; Sienai Szent Katalin pedig akkor, amikor az intruzív képek [tudatba betörő kényszergondolatok – a szerk.] gyógyításával foglalkoztam.

Szent Ferenc nem ökológiai vonatkozások miatt került föl a rózsafüzéremre, hanem hogy utat mutasson, amikor nem tudom, mihez kezdjek azokkal, akik nem fogadják el az Igét. Szent Márta akkor bukkant rám, amikor nyugtalanított a családom – és egész öregedő generációnk – sorsa. Szent Fausztina bevont a papokért, az együttérzésért és az isteni irgalomban való bizodalomért szóló imába. Pio atya utat mutat nekem a purgatóriumban szenvedő lelkekért mondott fohászban. Szent Mihály főangyal és Szent II. János Pál pedig megerősítenek, ha védelemre van szükség, vagy küzdeni kell.

Forrás és fotó: Aleteia.org

Magyar Kurír
(vn)