Szabó Ferenc SJ: Krisztussal a próbatétel idején – Ferenc pápa a hitből fakadó reményről

A világot megrendítő pandémia idején számtalan információ, tanács, értelmezés, rendelkezés jelenik meg percről percre: a világi hatóságokhoz igazodva az egyházi járványügyi intézkedések is váltakoznak. Természetesen a járványnak az egészségügyön kívül (a halálos ragály megállítása, fertőzöttek gyógyítása, haldoklók ellátása) számos gazdasági-politikai vonatkozása is van, amellyel számolni kell. És most már egyre inkább a járvány tragikus gazdasági következményeivel foglalkoznak.

De az alapvető (erkölcsi) kérdés mégiscsak az, hogy a természeti katasztrófáért mennyiben vagyunk felelősek mi emberek, az egységesülő emberiség. Mennyiben felelősek a pénz- és önimádó versengő nagyhatalmak: amikor milliók halnak meg fertőzésben, éhínségben, de közben továbbra is pusztító fegyvereket gyártanak és polgárháborúkat támogatnak. És főleg megkérdőjelezendő a krízisben is politikailag megosztott, többnyire tehetetlen nemzetközi szervezetek (ENSZ, WHO, EU) felelőssége a jelenért és az emberiség jövőjéért. Mit kell tenni, változtatni, hogy a teremtett világ lakható maradjon, hogy az emberi család szolidaritása fokozatosan megvalósuljon. Érdemes reflektálni arra, hogy egy kis féreg mennyire meg tudja alázni a technikai hódításai miatt gőgös elitet; arra, hogy mennyire törékenyek vagyunk: létünkben teljesen a Teremtőtől függünk. Ezeket a kérdéseket naponta látjuk/halljuk a médiában.

Kevesebb alkalommal tárgyalják a legalapvetőbb kérdést, pedig az – függetlenül járványtól, katasztrófáktól is – megkerülhetetlen: Vajon az Isten és öröklét hite csak „ópium a népnek”, ahogy a földi paradicsomot ígérő ateista rendszer képviselői hirdették, avagy valóság az, amit mi keresztények a Credóban megvallunk: „Hiszem a test feltámadását és az örök életet”?

Ferenc pápa megnyilatkozásai

Igazában az alapvető kérdéseket, figyelmeztetéseket hallhatjuk és olvashatjuk Ferenc pápa megnyilatkozásaiban, amelyeket – sajnos – a katolikusok, sőt papok egy része nem ismer, vagy legalábbis nem mélyít el. Pedig erre most jó alkalom lenne, amint szerencsésen figyelmeztetett rá a Magyar Kurír által készített interjúban Michael A. Blume apostoli nuncius: „Nem csak a gazdasági rendszerekbe vetett törékeny remény számít!”

Ezt a szakaszt emelem ki az interjúból: „Különleges lehetőségünk van arra, hogy jobban megértsük hitünket, küldetésünket, ha tanulmányozzuk és átelmélkedjük Ferenc pápa tanítását. A Gaudete et exsultate kezdetű apostoli buzdítása – amely magyarul is elérhető –, jó kiindulópont ehhez. Olyan nagy ajándék, hogy ma naprakészek lehetünk ezekben a kérdésekben, illetve hírekben ‒ ezt segítik a Vatikáni Rádió magyar nyelvű hírei és önök, a Magyar Kurír katolikus hírportál. Elmélkedni Isten szaván, imádkozni és örömmel gyakorlattá tenni – így kerülhetjük el, hogy a keresztény családi élet karanténba legyen zárva!"

Kellő időben elhangzott, megszívlelendő szavak mindannyiunk számára. Apostoli nunciusunk tanácsa engem arra serkentett, hogy újra tanulmányozzam Ferenc pápa 2018-ban megjelent Gaudete et exultate (Örvendjetek és ujjongjatok) kezdetű apostoli buzdítását, amely a keresztény lelkiség alapelveinek összefoglalása. (Bővebben Szabó Ferenc SJ: Világító emberek - időszerű művek. JTMR – Távlatok, 2018, 286kk.)

„Örüljetek és ujjongjatok” (Mt 5,12) – mondja Jézus azoknak, akik üldözést vagy megaláztatást szenvednek miatta. Az Úr mindent elkér, és amit fölkínál érte: az igaz élet, a boldogság, amelyre teremtve lettünk” – olvassuk a buzdítás legelején. A pápa „szerény célja”: „hogy megismételjem az életszentségre szóló meghívást (…) úgy, hogy keresem megtestesülését a jelenlegi világunkban” (2). A szentek, a hit hősei és példaképei bátorítanak bennünket, hogy „ne az út szélén álljunk, hanem haladjunk célunk felé” (vö. Zsid 11,1–12,3) (3–5) Ferenc pápa nemcsak a már boldoggá és szentté avatottakra gondol, hanem Isten egész szent népére, hiszen a Szentlélek mindenfelé árasztja az életszentséget (LG 9). „Szívesen látom meg az életszentséget Isten népének türelmében: a szülőkben, akik nagy szeretettel nevelik gyermekeiket; olyan férfiakban és nőkben, akik fáradságos munkájuk eredményeként viszik haza a kenyeret; a betegekben, az idős apácákban, akik őrzik a mosolyt. Ebben a napról napra történő állandó előbbre jutásban látom a küzdő Egyház életszentségét.” (6–7) 

Ferenc pápa tehát elsősorban „az életszentség középosztályára” gondol, amikor – a II. vatikáni zsinat nyomán (LG 10) – hangsúlyozza: „a Krisztus-hívők, bármely állapotban éljenek is, arra kaptak meghívást, hogy ki-ki a maga útján” haladjon a cél felé. „A lényeg, hogy minden hívő ismerje föl a saját útját, amit Isten személyesen neki szánt (vö. 1Kor 12,7)” (10–11) Ezután (12–18) kifejti a „mindennapok misztikáját”.

Ferenc pápa már 2013-ban a programadó Evangelii gaudium 93. pontjában hangsúlyozta, hogy nemet kell mondani a „spirituális világiasságra”. E farizeusi, képmutató magatartás követői – magyarázza – a saját javukat, nem Krisztusét, saját dicsőségüket, nem Istenét keresik; amikor keresésük „nem mindig társul nyilvános bűnökkel, és kifelé minden korrektnek látszik”. Ezután a következő, 94. pont kifejti e „világiasság” különösen két egymással mélyen összefüggő módozatait. „Az egyik a gnoszticizmus bűvölete, a szubjektivizmusba zárult hit, ahol csak egy meghatározott tapasztalat vagy egy gondolatrendszer és az ismeretek érdekesek (…), de ahol a személy lényegében bezárva marad saját érzelmei és saját gondolkodása immanenciájába. A másik azoknak a prométheuszi és pusztán önmagukra irányuló újpelagianizmusa, akik lényegében csak a saját erejükben bíznak, akik többre tartják magukat másoknál, mert betartanak meghatározott normákat, vagy mert rendíthetetlenül hűségesek egy bizonyos katolikus stílushoz, amely immár a múlté. A feltételezett tanbeli vagy egyházfegyelmi biztonság teret nyit a narcisztikus és tekintélyelvű elitizmus előtt, ahol az evangelizáció helyett csak elemzik és kategorizálják a többi embert. Ahelyett, hogy megkönnyítenék a kegyelem munkálkodását, a kontrollra pazarolják el energiáikat.” (A kiemelés tőlem – Sz.F.)

A Gaudete et exultate (=GE) lelkiségi dokumentuma is visszatér röviden az említett két eretnekségbe hajló irányzatra. E tendenciákkal szemben Ferenc pápa emlékeztet arra, hogy az isteni kegyelem felülmúlja az ember értelmi képességét és akaratának erejét (54). Sokszor komplikálják, ahelyett, hogy hirdetnék az Evangéliumot, és egy séma [merev előírásrendszer] rabjai lesznek. (59)

Ferenc pápa GE apostoli buzdítása – túlhaladva ezeken az elhajlásokon – megmutatja az életszentség egyszerű evangéliumi útját. Miután megvilágította a nyolc boldogság evangéliumi ösvényeit, Máté 25. fejezete alapján felidézi az utolsó ítéletet (96–103). Így vezet rá a minden kereszténynek ajánlott „mindennapok misztikájára”. Az igazságos és irgalmas Bíró, a dicsőséges Krisztus aszerint állít bennünket jobbjára, vagy baljára, hogy földi életünk során felismertük-e Őt legkisebb testvéreiben: „Amit egynek a legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek.”

Az utolsó ítélet e jelenetét (Mt 25) Ferenc pápa gyakran felidézte az elmúlt hat év során, amikor az isteni Irgalmasságot és a mindennapok életszentségét hirdette különböző megnyilatkozásaiban. A járvány idején különösen időszerűek szavai.

„A kereszténység nem egy követendő eszmény, nem egy elfogadandó filozófia vagy alkalmazandó erkölcs, hanem mindenekelőtt találkozás Jézus Krisztussal, aki testvéreinek és nővéreinek testében ismerteti fel velünk jelenlétét. A Szentírás folyamatosan a legalizmus és a külsőség felülmúlására hív, hogy az evangélium szívéhez vezessen minket: »Valahányszor ezeket tettétek akár csak eggyel is legkisebb testvéreim közül, velem tettétek.« A testvér teste Krisztus teste, aki itt és most megmutatkozik előttem! Menni kell megtörni a kenyeret az éhezőkkel, gondozni a betegeket, az öregeket, azokat, akik semmit sem tudnak viszonzásul adni, de szó szerint semmit…” (A 2018. május 25-én a L’Eco di Bergamo című napilapnak adott interjúból)

Ezeket a gondolatokat most, a járvány idején Ferenc pápa többször megismételte.

A szorongó, szenvedő, sokszor reményt vesztett embereknek a keresztény reménységet hirdeti, amelyet már első interjújában is megfogalmazott. Ez nem naiv optimizmus – magyarázta. A mai, válságban levő világban hogyan lehetne valaki optimista; az optimizmus pszichológiai kérdése. Megmagyarázta, hogy a reménység szót abban az értelemben használja, ahogy a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetében áll: a hitre alapozott reményről van szó. „A reménység nem csal meg, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a Szentlélek által”, ahogy a Rómaiakhoz írt levélben olvassuk [Róm 5; vö. 8,31–39]. „A keresztény remény nem egy álomkép, amely megcsal”, magyarázza Ferenc pápa. „Isteni erény, mely végeredményben Isten ajándéka, amit nem lehet optimizmussá lefokozni, mely pusztán csak emberi. Isten nem sikkasztja el a reményt, hiszen Önmagát nem tagadhatja meg. Isten teljes egészében Ígéret.” (Jó napot! Ferenc pápa vagyok. Jezsuita Füzetek. JTMR, Bp., 2013, 39.)

Ferenc pápa prófétai szavai Európa jövőjéről

2020. május 9-én éppen erről írtam jegyzetem utolsó részében, amikor P. Provinciálisunktól megkaptam az Európai Jezsuita Provinciálisok Konferenciája sajtóközleményét. Ezért most Ferenc pápa két, Európa jövőjéről szóló beszédének ismertetése előtt idézek e nyilatkozatból, amely hivatkozik Ferenc pápa tanítására is.

A jezsuiták európai vezetői üzenetet küldtek az EU intézményeinek, és arra kérik vezetőiket, hogy a földrészen sorozatban kitört koronavírus-járványra a „valódi etikai és társadalmi szolidaritás” elmélyítésével válaszoljanak. A felhívás – a második világháború befejeződésének 75. évfordulóján, illetve 70 esztendővel a Schuman-nyilatkozat után – külön az EU-t arra kéri, hogy minden lehetőt tegyen meg a „nemzetközi szolidaritás iránti vágy hiánya okozta egzisztenciális fenyegetettség” legyőzéséért. 

A jezsuita vezetők a globalizáció jelen gyakorlatának újragondolását sürgetik. „Nem élhetünk egészségesen egy beteg bolygón” – hangsúlyozzák, és Ferenc pápát idézik a „holisztikus ökológiáról”. A provinciálisok kifejezik sajnálatukat, hogy az Unió kezdetben vonakodott a vírussal küzdő déli országok segítségére sietni. „Szerencsére az Unió mára visszatalált a szolidaritás gyakorlásának útjára. Középtávon ama kihívás áll előttünk, hogyan leszünk képesek kezelni a járvány gazdasági és társadalmi csapásait. Ez óhatatlanul a források részleges újraelosztásával jár majd a tehetősebb országoktól a szegényebbek javára.”

Ezután a nyilatkozat ismételten Ferenc pápát idézi: „Az Európai Unió jelenleg korszakos kihívás elé néz, melyen nem csupán a földrész, hanem az egész világ jövője múlik.”

Ferenc pápa beszédei Európáról

Most bővebben ismeretem a Latin-Amerikából jött pápa két fontos beszédét, amelyekben az EU vezetői jelenlétében elmondta, miben látja a földrész jövőjének biztosítását: az Európai Parlamentben és a Károly-díj átvételékor.

Az Európát különösen is pusztító világjárvány idején e beszédek döbbenetesen időszerűek.

Strasbourgban, utalva elődei megnyilatkozásaira is, a pápa arra bátorította az Európai Parlament tagjait, hogy térjenek vissza az Európai Unió alapító atyáinak szilárd meggyőződéséhez, akik olyan jövőt képzeltek el, amely a megosztottságokat leküzdő, a földrész népei közötti békét megvalósító együttműködésen alapul. Ennek az ambiciózus politikai tervnek a középpontjában az emberbe vetett bizalom állt, nem annyira mint állampolgár vagy mint gazdasági alany, hanem mint személy, aki transzcendens, természetfeletti méltósággal rendelkezik.

A Károly-díj átvételekor szó szerint is idézett a három keresztény politikus megnyilatkozásaiból. „Európát nem egy nap alatt, és nem is átfogó terv alapján fogjuk felépíteni”, idézte Robert Schuman francia politikus szavait. Ma is mindenekelőtt tényleges szolidaritásra van szükség, konkrét nagylelkűégre, csakúgy, mint a második világháborút követő években.

Ferenc pápa a béke hírnökeinek, a jövő prófétáinak nevezte beszédében az egységes Európa alapító atyáit: terveik ma sem elavultak. Sokkal inkább, mint valaha, „arra ösztönöznek, hogy hidakat építsünk és falakat döntsünk le”. „Ne elégedjünk meg egyes szerződések kozmetikai retusálásával, hanem bátran fektessünk le új, mélyen gyökerező alapokat; mint ahogy Alcide De Gasperi megállapította: „mindnyájan egyformán aggódunk európai hazáink, Európa Hazánk közjaváért. Félelem nélkül kezdjük el újból az „építő munkát, amely türelmes és hosszú távú erőfeszítéseinket igényli” – mondta a keresztény olasz miniszterelnök 1954-ben, az Európai Parlament konferenciáján. Az emlékezet teszi lehetővé, hogy bátran elfogadjuk a kihívást, és „korszerűsítsük” az „európai gondolatot”, olyan Európáét, amely képes egy új humanizmust életre kelteni a következő három képesség alapján: képesség az integrációra, a párbeszédre és az alkotásra.

„Az európai kultúra mindig dinamikus egység volt, a kultúrák sokféleségében” – állapította meg a pápa. „Tudjuk ugyanis, hogy az egész mindig több, mint a részek egyszerű összegzése, éppen ezért ki kell tágítani a látóhatárunkat, hogy felismerjük azt a nagyobb jót, ami mindenki javára válik. Éppen ezért fontos, hogy az integráció a szolidaritásban öltsön testet, és így építse a történelmet. Ezen az úton az európai népek elkerülhetik azt a veszélyt, hogy egyoldalú megoldásokat válasszanak, ugyanakkor elkerülhetik a gyarmatosító ideológiák kihívásait is. Így érthetőek Konrad Adenauer szavai: „Európa jövőjét nem annyira a politikai feszültség fenyegeti majd, hanem az eltömegesedés, a gondolat és az érzelem uniformizálódása, valamint a felelősségtől való menekülés”. (A kiemelések tőlem – Sz.F.)

Befejezésül idézem Ferenc pápa beszédéből vallomását „álmáról”, amely burkoltan visszautal pápaelődei gondolataira, nevezetesen II. János Pálra, aki annyiszor beszélt Európa keresztény gyökereinek felélesztéséről (amit ateisták/liberálisok „lázálomnak” tartottak).

„Értelmemmel és szívemmel, reménnyel és hiú nosztalgiák nélkül, mint egy gyermek, aki Európában, mint anyában, ismét megtalálja életének és hitének gyökerét; egy új európai humanizmusról álmodom: a humanizálódás állandó előrehaladásáról, amelyhez szükség van emlékezetre, bátorságra, egészséges és emberi utópiára” – mondta a pápa, aki „fiatal Európáról” álmodik, amely képes még rá, hogy anya legyen, aki gondozza gyermekét, aki testvérként segíti a szegényeket, a befogadást keresőket. „Olyan Európáról, amely érvényre juttatja a betegeket és időseket, hogy ne legyenek leselejtezve. Olyan Európáról, amelyben migránsnak lenni nem bűntény, hanem felhívás egy nagyobb elkötelezettségre az egész emberi lény méltóságával, ahol a fiatalok a becsületesség tiszta levegőjét szívják be, szeretik a kultúra és az egyszerű élet szépségeit, amelyet még nem szennyeztek be a fogyasztói társadalom véget nem érő szükségletei, ahol megházasodni és gyermekeket nevelni felelősség és nagy öröm, nem pedig probléma a munkanélküliség miatt.” A pápa a „családok Európájáról” álmodik, amelyben a politikák inkább a gyermekek születésére összpontosítanak, mintsem a javak növekedésére. „Olyan Európáról, amely előmozdítja és védelmezi mindenki jogait, anélkül, hogy elfeledné mindenki iránti kötelességeit. Olyan Európáról, amelyről nem lehet elmondani, hogy utolsó utópiája az emberi jogokra irányuló elkötelezettsége volt.”

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír