Szekszárd díszpolgárává avatták Bíró László püspököt

Nézőpont – 2019. október 3., csütörtök | 15:35

A szekszárdi születésű Bíró László tábori püspököt a város díszpolgárává avatták augusztus 24-én, a városnapi ünnepségen. A püspök jelenleg Hévízen vesz részt gyógykezelésen, betegsége miatt nem tudott személyesen részt venni a díjátadón, de telefonos interjút adott a Teol.hu portálnak.

– Milyen érzések töltötték el a díszpolgári cím kapcsán?

– Egyrészt nagy örömöt éreztem, elrugaszkodást a hétköznapi gondoktól, mint mikor az ember fölülről, a Kálvária-dombról letekint a városra, másrészt méltatlanság érzése is ébredt bennem. Végigolvastam a névsort, hogy 1908 óta ki mindenki kapta meg ezt a címet – a selyemgyártást elindító Bezerédj Páltól a nagy költőig, Babits Mihályig –, és bizony be kellett látnom, hogy én mindenképpen más kategóriába tartozom. Elsősorban a szülőföldemhez való hűség megjutalmazásának tekinthető ez a kitüntetés.

– Miért nem tudta személyesen átvenni a díszoklevelet? Lehet erről beszélni?

– Persze, nem titok. A cukorbetegség elég súlyos szövődménye lépett fel nálam: az ínszalagok mentek tönkre, s gyakorlatilag szétestek a lábaim. Mindig odafigyeltem a diétára, mégis bekövetkezett ez a helyzet. A megoldást abban látják az orvosok, hogy elmerevítik a csontokat, egymáshoz hegesítik, mert nincs más, ami tartaná őket. Az egyik lábnál már lezajlott ez, a másik ezután következik. Nagyon hosszú a kezelési folyamat. Most ott tartok, hogy járókerettel már tudok 30-40 métert menni, de az ötször műtött láb csak fokozatosan terhelhető.

– A rendszeres papi teendőket tudja majd végezni; például a misézést?

– Itt, a kórházban is misézek, prédikálok, ami nagy öröm számomra. Sokan jönnek meghallgatni. Persze nem kifogástalan liturgikus pózban végzem a szolgálatot, hanem egyszerűen, kerekesszékben ülve. Gyakran eszembe jut II. János Pál pápa, akitől egyszer megkérdezte valaki: „Szentatya, öregszünk, öregszünk?” Mire ő rámutatott a fájós lábaira, és mosolyogva azt mondta: „Az a jó, hogy alul kezdődik.” Hát nálam is ez a jó…

– Kapott már jó néhány elismerést (Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje, Mindszenty-emlékérem, stb.). Hol a helye ezen a listán a szekszárdi díszpolgári címnek?

– Az élen. Minden kitüntetés örömünkre szolgál, de a szülőföldben vannak a gyökereink, s ami onnan jön, tápláló, erősítő. Sokszor beszélek arról, hogy a gyökerét veszített ember megvezethető. A mai ifjúság elvesztette a gyökerét, a hitét, a nemzettudatát, a családhoz való kötődését, borzasztóan kiszolgáltatott mindenféle ostoba divatnak, ideológiának. Jó, ha a szülők, nagyszülők megmutatják a gyerekeknek a régi fényképalbumokat, vagy kiviszik őket a temetőbe, hogy emlékezhessenek a felmenőikre. Kell, hogy legyen egy hely, ahol otthon vagyunk! Ha engem Szekszárdon püspök úrnak szólítanak, akkor is a mélyben, az idősebbek körében, akikkel együtt nőttem fel, Laci, Lacikám maradtam.

– Ez igaz, sőt, valaki feltett egy régi fotót az internetre, amelyiken klottgatyában játszik a pajtásaival a Csörge-tónál. Azt is vállalhatja egy püspök?

– Miért ne? Akkoriban az volt a nyári „népviselet”, minden fiú abban járt. A múltunkhoz tartozik az is.

Forrás: Teol.hu

Fotó: Fábián Attila (archív)

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria