Szent feszültség – Ismét bemutatják Sillye Jenő és Kovács Gábor „Perzsa oratórium” című művét

Nézőpont – 2019. január 2., szerda | 19:16

A két évvel ezelőtti sikeres bemutató után a Kedves Kartársak Zenei Műhely idén ismét előadja Sillye Jenő énekes, dalszerző és Kovács Gábor pap költő „Perzsa oratórium” című művét. A felújított darab apropóján Udvardy Tamással, a budapesti Szent Család-templom plébánosával beszélgettünk.

KÉPGALÉRIA – Klikk a képre!

A Perzsa oratórium első előadása január 5-én, szombaton 19.30-kor kezdődik az angyalföldi Szent Mihály-templomban (Budapest XIII. kerület, Babér utca 17/b), január 6-án, vasárnap 19 órakor pedig a terézvárosi Szent Család-templomban (Budapest VI. kerület, Szondi utca 67.) mutatják be a művet. A körülbelül háromnegyed órás darab a napkeleti bölcsek látogatását és az egyiptomi menekülés történetét beszéli el, költői szöveggel, klasszikus és modern hangszerekkel. Eredeti bemutatója 1982-ben volt, most a karácsonyi ünnepkör lezárásaként a felújított, újrahangszerelt változatot viszik színre.

– A felújítva először két éve bemutatott darab számára különleges helyszín a Szent Család-templom, hiszen oltárképe, Barba Péter festőművész 1960-as években készült szekkója a Szent Család egyiptomi menekülését és a Heródes által elrendelt betlehemi gyermekgyilkosságokat ábrázolja. Itt tehát majd vízkereszt ünnepén kívül a hatalmas méretű festmény mondandójához is kapcsolódik a zenés mű.

– A zenei alkotás és az oltárkép mondanivalója összekapcsolódik, remélhetőleg hagyomány lesz abból, hogy vízkeresztkor felhangzik templomunkban a Perzsa oratórium. Igen kifejező a főoltárkép, ami nagyon részletgazdagon mutatja be a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó eseményeket. Éppen az ünnep előtt, december 18-án volt itt felkérésünkre a Magyar Képzőművészeti Egyetem egyik tanára, aki megállapította, hogy a templom főoltárképe szekkó, amit a rendkívül éles vonalak, kontúrok bizonyítanak, ellentétben a freskókkal, ahol a nedves falra kent festék jobban elmosódik. Az ábrázolás középpontjában a Szent Család (Jézus, Mária és József) látható. Megfigyelhető, hogy a Szűzanya, karjában Jézussal, szinte nem is ül a szamárháton, hanem mintha lebegne a teherhordó állat fölött. Mellette József látszik, aki az Úristenbe vetett végtelen hittel vezeti a rábízott két személyt. Sajátos egybeesés, hogy a Szent Család menekülését elbeszélő oratóriumot pont a Jézus, Mária és József közösségéről elnevezett templomban, éppen vízkereszt napján mutatják be, amikor az Egyház többek között a napkeleti bölcsek látogatását ünnepli.

– A Perzsa oratórium a Kovács Gábor–Sillye Jenő szerzőpáros egy kevésbé ismert és szokatlan darabja. Milyen volt a fogadtatása?

– A két éve szintén január 6-án tartott előadáson tele volt a templom, és később is emlékeztek a darabra. Kerületi televíziónk, a Hatoscsatorna is felvételt készített, sőt, egy személyes interjú kapcsán bőséges terjedelemben is beszámoltak az előadásról.

– A karácsony és a vízkereszt művészi megjelenítéséhez általában meghittebb hangulatok kapcsolódnak, mint amit ez a darab mutat. Képzőművészeti, zenei alkotásokban és más művészeti területeken is sokszor a Szűzanyának és gyermekének valamiféle idillikus ábrázolása jelenik meg – ami nyilván nem független az ünnep körüli kereskedelmi szemlélettől. Ez a Perzsa oratóriumban kevésbé tükröződik.

– A darab szemlélete reális. Valóban, a karácsonyhoz kapcsolódó történéseket sokszor idealizálva ábrázolják, holott tudjuk, hogy az eredeti események sem kizárólag pozitív jellegűek voltak. A Szent Család tagjainak számos nehézséggel kellett megküzdeniük. Mária számára a szűzi foganással együtt jártak furcsálló pillantások, értetlenségek, József pedig csak álmában, az angyal szavából értesült arról, hogy ő lesz atyja a gyermeknek (Mt 1,20–21). Mindannyiuk számára gondot okozott, hogy pont abban az időben rendelte el Augustus császár a népszámlálást (Lk 2,1), ami miatt mindenkinek a szülővárosába kellett mennie összeírásra. Betlehemben viszont nem kaptak szállást, szegényes körülmények között született meg a kis Jézus. A bölcsek is azt gondolták, hogy a csillag által jelzett újszülött királyt Jeruzsálemben, a palotában kell keresniük (Mt 2,1–2); biztosan megdöbbentek, amikor Betlehemben egy barlangistállóban lelték meg a gyermeket. A napkeleti tudósok távozása után a Szent Családnak sem lehetett egyszerű, hogy – az angyal Józsefnek adott figyelmeztetésére – Egyiptomba meneküljenek, majd hogy visszatérjenek Izrael földjére (Mt 2,13.19–20). Hajlamosak vagyunk elfelejteni a gondokat, romantikusnak látjuk a betlehemi ábrázolásokat, így szent feszültség húzódik a történeti valóság és az általunk elképzelt meghitt kép között. Hasonló szent feszültség érzékelhető december 25. és 26. között is. Karácsony napján földi születést ünneplünk, kicsi gyermekkel, ezzel szemben karácsony másnapján halált, pontosabban égi születést, a felnőtt István diakónussal. Az ünnep első napján az égből Isten jön a földre, az ünnep másnapján a földről egy ember megy az égbe. A karácsonyi ünnepkör tehát nem mentes a látszólagos ellentétektől.

– Ön szerint mennyire alkalmas a karácsonyi ünnepkör titkainak, üzenetének kibontására egy ilyen sötétebb tónusú mű, mint a Perzsa oratórium? Hiszen ez a darab bemutatja az események fonákját is, fölvillantja a világba lépő isteni gyermek ellen mozduló gonosz erőket, és többször utal a majdani szenvedéstörténetre.

– Karácsonykor a kereskedelmi-fogyasztói szemlélet ellenére is azt kell meglátnunk, hogy Isten lehajol az emberhez. Ő velünk azonosul, azért, hogy mi vele azonosulhassunk. A Perzsa oratórium a valóság ábrázolásán keresztül azt mutatja be, hogy Isten ura a történelemnek, sokkal hatalmasabb, mint a gonosz erői, a jó győzedelmeskedik a rossz fölött.

Mégis

Mester Zsolt, a Kedves Kartársak Zenei Műhely tagja emlékezik Lovistyék István irgalmasrendi szerzetesre, a zenekar egykori támogatójára.

„Összegyűlünk így karácsony táján szépen mind: nemcsak azokkal, akik velünk vannak, hanem azokkal is, akik már nincsenek velünk, és mégis. Akik egyszer s mindenkorra az életünk részévé váltak, s kitörölhetetlen nyomot hagytak bennünk. A mi történetünk – annak a kis baráti társaságnak a története, amelyik ma Kedves Kartársak Zenei Műhelynek nevezi magát – ilyen kitörölhetetlenül összefonódik valakinek az emlékével, aki húsz esztendeje, 1998. december 27-én költözött el ebből a világból.

Kis baráti társaságunk először 1994 nyarán verődött össze Budapest különböző szegleteiből, s úgy alakult, hogy az irgalmasok Frankel Leó úti császárfürdői Szent István király kápolnája – a »Leó«, így hívtuk – lett az egyik állandó helyünk, ahol énekeltünk. Szerettünk ott lenni, barátságos, családias kis templom volt, ami nem csupán méreteinek volt köszönhető, hanem mindenekelőtt Lovistyék István Laurus atyának.

Laurus atya, a budapesti irgalmaskonvent priorja szelíd és derűs, barátságos öregember volt, nem mindennapi élettörténettel. Rendjét egykor a kommunisták szétkergették, ő pedig ahogy tudott, úgy maradt hű a fogadalmához: világi betegápolóként dolgozott tovább. Később, már nyugdíjasként elvégezte a teológiát, és pap lett. 69 éves volt, amikor fölszentelték. Amikor pedig a rendszerváltás révén újra lehetőség nyílt rá, visszatért szerzetesi hivatásához.

Szeleburdi fiatalok voltunk, olyan lelkesedéssel és hangerővel töltöttük be a kis kápolnát, hogy néha akadt idősebb hívő, aki még a fülét is befogta. Ám Laurus atya nemcsak mindig örömmel fogadott bennünket, de egyenesen megdicsért, példának állított: »Ne tessék befogni a füleket, inkább örüljenek, hogy ezek a fiatalok ide jönnek vasárnap este az Istennek énekelni, nem diszkóba vagy sörözni mennek.« Pedig hát oda is mentünk… de a mi jó Laurus atyánk nem ezt látta meg.

Pilinszky János Átváltozás című versének sorai jutnak eszembe, ha rá gondolok: »Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok. / Csúf, de te gyönyörűnek találtál. / Végig hallgattad mindig, amit mondtam. / Halandóból így lettem halhatatlan.«

S még ez is: »…az érteni tudók ragyogni fognak, mint a fénylő égbolt, s akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok.« (Dán 12,3)

2019-ben lesz Laurus atya születésének 100. évfordulója. Mi pedig most azon dolgozunk, hogy méltó emléket állítsunk neki.”

Fotó: Merényi Zita

Mester Zsolt/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria