Szent Pétertől Dan Brownig – Hogyan választották a pápákat a történelem folyamán?

Az Egyház kétezer éves történetében Róma 267. püspökének a megválasztására 2025-ben kerül sor. A mostani eljárásrend ennek megfelelően egy hosszú fejlődés eredménye.

Maga Jézus választotta ki az Egyház első e világi vezetőjének Szent Péter apostolt, aki végül eljutott a Római Birodalom központjába, az Örök Városba,

és az ottani keresztény közösség első vezetője lett. A történelem folyamán a két tisztség azután elválaszthatatlanul összeforrott egymással: az egyházfő egyben mindig a Római Egyházmegye püspöke is.

Az első pápa személyén tehát nem kellett sokat gondolkodni sem az apostoloknak, sem másoknak, mert a legdirektebb és legautentikusabb helyről érkezett a kiválasztás. A későbbiek során azonban szükségesnek látszott valamilyen rendszert kialakítani.

Az első századok pápáit leginkább a római papság és a hívek, majd az idő előrehaladtával és a közösség növekedésének következtében ezek képviselői választották.

Időnként olyan is előfordult, hogy valaki kijelölte az utódját, de a folyamat végén ott találjuk a népet, amely közfelkiáltással (per acclamationem) jóváhagyta, vagy sem a jelölt személyét.

Iusztinianosz bizánci császár (527–565) 557-ben a pápaválasztást uralkodói jóváhagyáshoz kötötte. Ez az előírás a 8. század közepéig hatályban is maradt, de a római klérus és a nép képviselői által választott személy megválasztásába a világi hatalom a későbbiekben is beleszólást követelt: 962-ben az I. Ottó császár (962–973) által kiadott Privilegium Ottonianum kimondta, pápát csak az uralkodó egyetértésével és képviselőinek jelenlétében választhatnak. Mai szemmel meglepő, de a kortársak az imperátor személyében a választás egyik garanciáját látták. Ezt az előírást végül II. Miklós pápa (Gérard de Bourgogne, 1059–1061) törölte el, aki megválasztása évében összehívta a Lateráni Zsinatot, és teljesen átalakította az addigi szabályokat: az In nomine Domini kezdetű bullában közölt forradalmi változtatás szerint

ezentúl már nem a római klérus és a nép képviselői (azaz a római arisztokrácia) választották a pápát, hanem a bíborosok püspöki rendjéhez tartozó egyháziak (összesen hét kardinális).

Ők a választást követően jelöltjüket elfogadtatták a többi bíborossal, az új rendszerben pedig a népre már csak az egyetértés kifejezése, az akklamálás hárult. A pápai dekrétum azt is kimondta, hogy a választást Rómában kell tartani, de az akkor is érvényes, ha erre másutt kerül sor, a pápa pedig abban az esetben is birtokosa hatalmának, ha nem tudják a Szent Péter-bazilikában ünnepélyesen beiktatni hivatalába.

A változtatások nagy megütközést keltettek, de szükségesek voltak, mert a megelőző sötét századok tapasztalatai azt mutatták, a pápaság könnyen válhat hatalmasok játékszerévé. A közvetlen kiváltó okot II. Miklós elődje halálát követő események jelentették: amikor 1058-ben elhunyt az előző pápa, helyére az egyházi reformok ellenzői a tusculumi grófok egyikét, Giovanni Mincio bíborost családtagok segítségével, csalással és erőszakkal, érvénytelenül választották meg (X. Benedek ellenpápa) Rómában. Az eset közfelháborodást keltett. A zavaros körülmények miatt a ténylegesen elismert utódot, II. Miklóst Sienában választották meg pápává, aki csak a császári seregek segítségével tudott bevonulni Rómába, ahol azonnal elkezdte a rendrakást.

A következő változtatás 1179-ben történt, amikor a III. Lateráni Zsinat kimondta (Licet de evitanda discordia kánon), hogy a bíborosok (bármelyik bíborosi rendbe tartozzanak is) választják a pápát, de kétharmados többséget kell elérniük.

Innentől illeti meg kizárólagosan a kardinálisokat a választójog.

A következő nagy változtatásra 1274-ben, a II. Lyoni Zsinaton került sor, amelyet ugyancsak az azt megelőző pápáválasztás tanulságai ihlettek. Amikor ugyanis 1268. november 29-én elhunyt a pápa, a bíborosok Viterbo városában kezdtek gyülekezni, hogy megválasszák az új Szentatyát. Mindössze tizenkilencen voltak, mégsem tudtak egymás közt megegyezni. Teltek-múltak a hónapok.

A viterbóiak másfél év után megunták a várakozást, így 1270. június 1-jén egyik napról a másikra váratlanul bezárták a bíborosokat azzal, hogy addig nem engedik ki őket, amíg a következő pápát meg nem választják.

Egy idő után elkezdték az élelmiszer-fejadagokat is csökkenteni, és a választásra szolgáló palota tetejét lebontani. Ezzel együtt még további több mint egy évig vitatkoztak a választók, akik közül időközben ketten meg is haltak. Még az sem segített, hogy 1271 márciusában Viterbóban megállt III. (Merész) Fülöp francia király (1270–1285), valamint nagybátyja, Anjou Károly szicíliai király (1266–1285) és mások, akik a keresztes háború során elhunyt IX. (Szent) Lajos francia király (1226–1270) testét hozták haza Tuniszból. A makacs bíborosok végül csak 33 hónap után, 1271. szeptember 1-jén jutottak döntésre. Ekkor is csak úgy sikerült választani, hogy a bíborosok maguk közül kijelöltek egy hattagú bizottságot, hogy tagjai megegyezés útján (per compromissum) hozzák meg végre a döntést. Két napot kaptak ugyan, de mindenki megdöbbenésére a delegáció tagjai néhány órán belül megválasztottak egy ferences szerzetest, Teobaldo Viscontit (Boldog X. Gergely, 1271–1276). Visconti ráadásul ekkor még pappá sem volt szentelve, és éppen a Közel-Keleten tartózkodott, egy újabb keresztes háború megszervezésével volt elfoglalva.

Ez volt tehát az első igazi konklávé (latinul: clausi cum clave – kulccsal bezárva), amelyet azután 1274-ben a hatékonyság növelése érdekében az Ubi periculum kezdetű apostoli konstitúció törvényerőre emelt. De más, a választást segítő kitételek is szerepeltek ebben a rendelkezésben, így például az, hogy a bíborosok három nap után már csak egyszer étkezhetnek, nyolc eredménytelen napot követően pedig csak kenyeret, bort és vizet vehetnek magukhoz.

Az apostoli konstitúció jelentősen meggyorsította a pápaválasztásokat, bár így is előfordult még néha olyan később is, hogy némelyik hetekig, hónapokig elhúzódott. A szabályok a későbbiekben még változtak és finomodtak, de az alapelv maradt: a bíborosok elzártan tanácskoznak és szavaznak a jelölt személyéről.

Egyes katolikus uralkodóknak, így a német-római, illetve az osztrák császárnak, a francia és a spanyol királynak az a privilégiuma mégis sokáig megmaradt, hogy vétót emelhetnek a megválasztandó személy ellen egy általuk megbízott és a konklávén ténylegesen részt vevő bíboros révén. Ezzel utoljára I. Ferenc József élt 1903-ban.

Ekkor végül Giuseppe Sartót választották pápává (Szent X. Piusz, 1903–1914), akinek egyik első dolga az volt, hogy ennek az úgynevezett kizárási jognak a közvetett gyakorlását is megtiltotta (Vacante Sede Apostolica apostoli konstitúció, 1904).

A II. Vatikáni Zsinatot követően léptek életbe a jelenleg is hatályos szabályok. Azt már VI. Pál pápa (Giovanni Battista Montini, 1963–1978) kimondta (Ingravescentem aetatem kezdetű motu proprio) 1970-ben, hogy a bíborosok a 80. életévük betöltésével elveszítik választójogukat.

Szent II. János Pál pápa (Karol Józef Wojtyła, 1978–2005) szerény, de méltó lakóhelyet építtetett a Vatikán területén a választóknak, a Szent Márta-házat.

Ez a vendégház ugyanabban az évben készült el, amelyben II. János Pál kiadta az Universi Dominici gregis kezdetű apostoli konstitúciót, amely pontosan és részletesen szabályozza a választás folyamatát.

Az Universi Dominici gregis úgy rendelkezett, hogy a választás közfelkiáltásnak vagy inspirációnak (per acclamationem, másként per conclamationem, quasi ex inspiratione) és megegyezésnek (per compromissum) nevezett módjai eltöröltetnek, és a pápa megválasztásának formája egyedül a titkos választás (per scrutinum) lesz.

XVI. Benedek pápa (Joseph Ratzinger, 2005–2013) eltörölte azt a II. János Pál által hozott újítást, mely szerint a 9. napot követően (34 választási forduló) már elég az abszolút többség (50% + 1 szavazat), viszont cserébe úgy rendelkezett, hogy ettől a bizonyos választási fordulótól a szavazások során már csak a két legtöbb szavazatot kapott bíboros közül lehet választani, de mindig kétharmados többséggel. Ráadásul ilyenkor a két érintett jelölt már nem szavazhat (De aliquibus mutationibus in normis de electione Romani Pontificis és a Normas nonnullas kezdetű motu propriók, 2007 és 2013).

A pápaválasztás fontosságát és különleges voltát jól mutatja, hogy az nemcsak a katolikusokat foglalkoztatja, de az egész világ közvéleményét. Sokan ismerik a Dan Brown könyvéből készült Angyalok és démonok című filmet, amelynek végén a megtévesztett tömeg akklamáció útján akarja pápává választani a camerlengo bíborost – a főszereplő, Robert Langdon legnagyobb megdöbbenésére, akit a filmben Tom Hanks alakít. Fontos leszögezni, hogy a mostani szabályok szerint így már nem lehet érvényesen pápát választani.

A jelölt a Szentlélek közreműködésével, de a bíborosok bizalmából, titkos szavazás útján és minősített többséggel nyerheti el csakis a hivatalát.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír