Szentté avatás előtt: A megújulás hűségében, hitvalló lelkülettel, figyelmes és nyitott szívvel

Nézőpont – 2018. október 13., szombat | 12:01

Ferenc pápa október 14-én szentté avatja elődjét, VI. Pált, aki 1963 és 1978 között volt Szent Péter utóda. Teológusokat kértünk, hogy a szentté avatás előtti napokban ismertessék meg olvasóinkkal Giovanni Battista Montini életét és szolgálatát. Török Csaba egyetemi tanár írását adjuk közre.

„Az Egyháznak párbeszédbe kell kezdenie a világgal, amelyben él. Az Egyház szóvá teszi magát; az Egyház üzenetté teszi magát; az Egyház párbeszéddé teszi magát” — olvassuk VI. Pál első, Ecclesiam suam kezdetű enciklikájában.

Ez a két tömör mondat képezi a 67. pontot, a dokumentum szívét. A szöveg 1964-ben, Urunk színeváltozásának az ünnepén jelent meg — tizennégy évvel később ugyanezen az általa olyannyira szeretett napon, a feltámadott élet húsvéti fényének hitében tért meg a Teremtőhöz Giovanni Battista Montini, a pápa, aki megörökölte a II. vatikáni zsinatot, s elvezette azt lezárásához, majd pedig a beálló, általa is „viharosnak” nevezett esztendők során azon fáradozott, hogy a megújulás hűségben, hitvalló lelkülettel, figyelmes és nyitott szívvel, a mindenkit megszólító párbeszéd szellemében haladjon előre.

A milánói értelmiségi családból származó fiatalember — akinek édesapja parlamenti képviselő, a kereszténydemokrácia jeles képviselője volt — a kezdetektől fogva ügyesen mozgott azokban a közegekben, amelyekben a hivatalos egyházi hangok alig, vagy egyáltalán nem szólaltak meg. Bár már korán a vatikáni Államtitkárság szolgálatára rendelték, mindvégig kitűnt az egyetemi lelkipásztorkodás és a fiatal katolikus entellektüelek vezetése terén.

Hitelesen tudott megszólítani, s a legnehezebb igazságokat is közel tudta hozni azokhoz, akik távol érezték magukat az Egyháztól. Az évek előrehaladtával egész „bölcsész-kör” alakult ki körülötte, amely átlépte a római vagy olaszországi egyházi szerveződések kereteit, valóban nemzetközivé vált: fordított, levelezett, személyes kapcsolatokat és barátságokat épített ki (melyek közül az egyik legismertebb a neves francia filozófushoz, Jacques Maritainhez fűzödő szellemi-baráti viszonya volt). A fiatalok, akik általa jutottak közelebb az élő hithez, a hiteles Egyház-szeretethez, a kifinomult hittani gondolkodáshoz, később is számíthattak rá.

Montini számára nehézséget jelentett, hogy szentszéki szolgálata idővel „elszívta” előle az élő emberi kapcsolatok levegőjét. Bár hűséges, hatalmas munkabírású és elkötelezett támasza volt XII. Piusznak (aki megválasztása előtt, már államtitkárként megismerhette a fiatal papot), mégis keresztként hordozta a bezártságot, a vatikáni „aranykalicka” közegének súlyát. Sokan azt sugallták, hogy valamiféle személyes konfliktus okán kellett távoznia az Államtitkárságról, hogy 1954-ben elfoglalja a milánói érseki széket. Ezt azzal is alátámasztották, hogy a pápa nem részesítette őt a bíborban, ami pedig Itália (s a világ) legnagyobb egyházmegyéje főpásztorának, az ambrozián egyház fejének „hivatalból” kijárt (emiatt nem is vehetett részt a XXIII. Jánost megválasztó 1958-as konklávén). Ezzel együtt mégis figyelembe kell venni két (személyes) szempontot. XII. Piusz a Ratti-pápa, XI. Piusz keze alatt nevelődött a péteri szolgálatra, s elődje nem titkolta, milyen jövőt jósol Pacelli bíborosnak. Ez azonban nemcsak ajándék, de borzalmas teher is volt: elzárva a papság, a pásztorság megélésétől, a rendszer foglyaként, amely a legszentebb célokat szolgálta, ám mégis szigorú formációkhoz szögezte az embert… Van jel, ami arra mutat, hogy — bár valóban fennálltak politikai, nézőpontbeli feszültségek Montini és XII. Piusz között — a pápa meg akarta ajándékozni a püspöki szolgálat tapasztalatával azt, akiben egy nagy jövő ígéretét látta. Másfelől pedig maga Montini is örömmel fogadta ezt a lehetőséget: esélyt kapott a Gondviseléstől arra, hogy olyan munkába kezdjen, amit elvei, teológiai meglátásai gyakorlatba öntésének is tekinthetünk. Milánó pedig őrzi ennek az érsekségnek, a lombard egyház kilenc esztendős vezetésének az emlékét: beszédek, látogatások, prófétai gesztusok sora idézi fel azt, aki hazatért az észak-olasz nagyvárosba, és aki oly nehéz szívvel távozott onnan (újra), hogy Rómában teljesítse be küldetését. Ezek az évek világosan megmutatták, mit lehet várni a XXIII. János első konzisztóriumán bíborossá kreált főpaptól: nyitott szívet, értő lelket, igen kifinomult és érzékeny intellektust és készséget a mindenkivel való párbeszédre. Bár egyénisége nem predestinálta őt a tömeg-népszerűségre vagy a celebritás-létre, mégis képes volt megérinteni az embereket. Szavainak mélysége, hitének magas röpte mellett elkapta a pillanatot a maga egyszerűségében és közvetlenségében: amikor a rászorulók megsegítésével foglalkozó Szt. Vince Szövetség egy konferenciáján a körbejáró persely elért az érsekhez, aki — mint mindig — nem hordott magánál pénzt, a leginkább magától értetődő módon püspöki pecsétgyűrűjét dobta a kosárba… Bármennyire is igyekezett azon, hogy minden feltűnést kerüljön, természetes, hogy az eset híre hamar elterjedt — megerősítve a köteléket a főpásztor és a rábízottak között.

XXIII. János halála nehéz pillanatban érte az Egyházat. Egy megkezdett, belső vitáktól feszített, a végkifejlet terén még fontos kérdéseket nyitva hagyott egyetemes zsinat első és második ülésszaka között kellett megválasztani Róma új püspökét. Sokan és sokféle módon megfogalmazták, milyen pápára lenne szükség — a történelem folyását szemlélve, korunkból visszatekintve VI. Pál a lehető legjobb választásnak bizonyult. Vele beteljesült a nagy jánosi intuíció: egy Egyház, amely megnyitja ajtajait-ablakait; egy Egyház, amely valóban szónak, üzenetnek, párbeszédnek bizonyul az emberiség hatalmas, sokszínű családjában. Még az ülésszakok alatt sor került az első nagyszabású lépésekre: útra kelt, hogy elzarándokoljon a Szentföldre, s itt találkozzon I. Athenagorasz konstantinápolyi pátriárkával. A Krisztus földi életének helyszínein tett látogatás s a keleti egyház szimbolikus átölelése megnyitotta az utat afelé, hogy a zsinat bezárása előtt egy nappal visszavonásra kerüljön az 1054-es kölcsönös kiközösítés, s ezáltal lehetőség nyíljon arra a kiengesztelődésre, amely II. János Pál, XVI. Benedek és Ferenc alatt az egyes autokefál egyházak vezetőivel történt, és szintén történelmi jelentőségű találkozásokban teremte meg a gyümölcsét. Az értő elme, érző szív, hívő lélek csodája volt a protestáns egyházak felé tett lépések sora is (melyek közül az anglikán prímás 1966-os római látogatása égett be leginkább a történeti emlékezetbe).

A párbeszéd kapui azonban ennél jóval tágabbra is kitárultak: Montini pápa megszólította a nem keresztény vallásokat (Japánban a mai napig létezik egy olyan zen buddhista kolostor, ami alapítójának a pápánál tett látogatásából született meg, s elkötelezetten munkálkodik a dialógus művén), a nem hívőket, a kultúra, a társadalom és a politika világát. Sajnos a mi személyes emlékezetünk túl rövid, s a későbbi pápákhoz kapcsol olyan kezdeményezéseket, amelyek valójában VI. Pál „gyermekei”. Ő teremtette meg az egész világot bejáró „Péter” missziós típusát (ő járt először pápaként Észak- és Dél-Amerikában, Afrikában, Ázsiában, Ausztráliában és Óceániában), őalatta forrta ki magát az összes lehetséges médiumban megszólaló Egyház modellje (pl. a Vatikánt a nemzetközi televíziózás vérkeringésébe nemcsak alkalmilag, de állandóan bekapcsoló Mondovisione megalapításával), vagy a megdöbbentő gesztusokkal, szimbolikus tettekkel kommunikáló pápa képe (ideértve a jellegzetes pápai ferulát, keresztben végződő pásztorbotot, mely mifelénk II. János Pál révén vált ismertté). A sort sokáig folytathatnánk: imanap a békéért január 1-jén, pápai üzenetek a tematikus napokon a társadalom és a kultúra különböző csoportjaihoz… A legnagyobb (s ugyanakkor a legtöbb személyes szenvedésben, belső viaskodásban megharcolt) tett azonban az Egyház megőrzése lett: VI. Pál szó szerint „elégett” a küzdelemben, hogy megőrizze az egységet a felbolydulás idején. Ebben mindvégig a kettős elv vezérelte, amelyet ő maga fogalmazott meg Evangelii nuntiandi kezdetű buzdítása 4. pontjában: „Hűség az evangéliumi üzenethez és hűség az emberiséghez, amelynek az evangéliumot a maga teljességében kell közvetítenünk”. Ez a párbeszéd útja. Ezt az örökséget hagyta ránk ez a sokak által nem helytállóan megítélt, a megérdemeltnél jóval kevésbé becsült pápa. Az ember, aki személyes életét és álmait végül teljesen feláldozta az Istentől kapott szolgálatért, melyben a végsőkig igaznak és hűségesnek bizonyult.

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria