Szeress, és jobb lesz a világ! – Interjú Mosolygó Rita tisztelendő asszonnyal

Érkezésemkor talpig feketében fogad dr. Soltész Mihályné Mosolygó Rita tisztelendő asszony. Temetésre siet: keresztanyja, Mosolygó Imréné tíz év szenvedés után tért meg a Teremtőjéhez. A megboldogult Éva néni kilencvenkét évével azok közé tartozott, akik hosszú életen át hirdették Isten dicsőségét. (...)

Rita asszony temette már nagyszüleit, szüleit, két testvérét és egy gyermekét. A halálról való gondolkodás épp ezért megkerülhetetlen találkozásunkkor, a beszélgetést mégsem a gyász és szomorúság, hanem valami belső, „mosolygós” derű öleli körül, még akkor is, ha ezek a szavak könnyeket csalnak a riporter szemébe is.

– Milyen szálak fűzik Máriapócshoz?

– Máriapócson születtem. Édesapám kilenc évig volt ott káplán. 1953-ban Dudás püspök azt mondta édesapámnak: vagy most felszentellek, mert most kaptam engedélyt Rákosiéktól; vagy soha többé, mert talán elhurcolnak. A papoknak akkor még ilyen volt a helyzetük. Rojkovich Pál kislétai parókus atyai áldásával másfél méteres hóban megtartották 1953. január 19-én az esküvőt édesanyámmal, és utána felszentelték apukát, pedig még hatodéves volt a Pázmányon. Fél év Kispest után Máriapócsra került. Édesanyám így át tudott járni Kislétára nagyapámhoz, aki egyedül maradt. 1954-ben Marci testvérem, 1955-ben én születtem meg Máriapócson. A nevem édesapám fogadalma miatt lett Rita: mivel a Szent Rita-templomban végzett rózsaszenteléses búcsú tetszett neki, budapesti kispapként ajánlotta fel, hogy Ritának fogják hívni az egyik lányát, ha sikerül a szigorlata.

Máriapócsi gyerek vagyok, azok az évek, melyeket ott töltöttem ’55-től ’62-ig, nagyon meghatározóak az életemben. Szüleim nagy szegénységben éltek akkor, persze nemcsak a papcsaládok, hanem a hívek is. Kétszobás, földes konyhás káplánlakásban laktunk. Petróleummal világítottak, és a kenyér mindig petróleumszagú volt. De mi, gyerekek csak a jóra emlékezünk, mert nagy szeretetben éltünk. A bazilita szerzetesek 1945 előtt szép énekkultúrát valósítottak meg: amikor apuka odakerült Máriapócsra fiatalemberként, a hívek rengeteg többszólamú Mária- és karácsonyi éneket ismertek. Stefkó Sárika bazilita nővér tanította a pócsi lányokat ezekre az énekekre. Édesapám is ott tanult meg sok karácsonyi és Mária-éneket, amit továbbadott nekünk.

– Ez indította tehát arra, hogy összegyűjtse és mint családi örökséget kiadja ezeket az énekeket?

– Igen, és az, hogy a megyei könyvtárnak voltam a dolgozója: a vezetőség örömmel vette, hogy készítek egy válogatott bibliográfiát Máriapócsról és egy énekeskönyvet a napi munkámon kívül. A kiadást ők vállalták, és az elkészült könyvet büszkén adták a megyei könyvtár magas rangú vendégeinek ajándékba. Az énekeskönyv ötlete Marci bátyámé és édesapámé volt, az énekek összegyűjtése az én feladatom, a kottázása pedig Vera húgomé, aki zenetanár. A Nemzedékről nemzedékre című könyv már három kiadást megért, bővítettük, javítottuk is, szüleink nagyon büszkék voltak a közös munkánkra.

Szüleim nagyon imádkozó, erős hitű emberek voltak, és ezt át tudták nekünk adni, magam is szeretném, ha ezt a lelkületet a következő generáció is vinné tovább.

(…)
– Hogyan ismerte meg Mihály atyát?

– Tizenhét évesen unokabátyám, Mosolygó Béla és Soltész Borbála esküvőjén. Édesapámmal és Marci testvéremmel mentünk. Ott ismerkedtünk meg a férjemmel. Kánikulai meleg volt, mégis elkezdett cseperegni az eső. Elővett egy esernyőt, s hiába ott volt a nagy Soltész család, a fiatal kispap hozzám jött, és felém tartotta az ernyőt. Nekem tizenhét évesen ez nagyon tetszett, kedvesen végigtáncoltuk az estét, egy-két nap múlva már levelet is kaptam tőle, hogy milyen szép születésnapi ajándékot kapott a Jóistentől: engem. Ma már negyvenhat éves házasok vagyunk.

(…)
– A férje egzegézist, biblikumot és héber nyelvet tanított a főiskolán, milyen lenyomata lett ennek a tudományos munkának átvitten az Ön életében? Segítette-e ez Önt abban, hogy a Szentírással még inkább foglalkozzon, többet forgassa azt, vagy közelebb kerüljön a Jóistenhez?

– Természetesen. Egyszer már végigolvastam az egész Bibliát. Bármikor, amikor valamit nem értettem, nyugodtan fordultam hozzá. A férjem ferences diák volt, Esztergomban tanult, és Dudás püspök rögtön a felvétel után jó tanáccsal látta el: foglalkozzon a Bibliával, mert azt tanítani is lehet, és papként is mindig hasznát veszi majd. Ennek fontosságát én is végig éreztem az életemben.

Édesapám is így nevelt: minden este olvastunk a Bibliából, én is igyekeztem a gyerekeimmel megszerettetni a Bibliát. Nagyobb családi ünnepeken Tamás [egyik fiuk, aki néhány éve elhunyt – a szerk.] a Szeretet-himnuszt mondta el ajándékba. Sőt, amikor a pócsi kép 2009-ben megállt a nagykállói főtéren, ott is elmondta február elején. A Szentírás olvasása mellett a közös imádkozást, kérést, hálaadást adom tovább az unokáimnak is, és már ők is minden este kérnek, hálát adnak.

Remélem, nemzedékről nemzedékre megy tovább a hitünknek és a tanúságtevésnek az átadása. Nagyon iparkodom, hogy lássák: nemcsak megjátssza az ember, hanem szíve legmélyéből vallja az Istent. (…)

– Melyek a mindennapi imái?

– Mindennapi imáim között vannak Prohászkától, Arany Jánostól, Babits Mihálytól, Sík Sándortól versrészletek, imák, mindig valakire gondolva mondom ezeket. Ha valamiben megakadok, vagy nehezen megy a dolog, Prohászka Ottokárt idézem:

„szeress áldozattal, szeress kifogyhatatlanul, ne hagyd magad legyőzni a nehézségekkel, közönnyel, sikertelenséggel. Szeress, és jobb lesz a világ.”

Ha az elhunytakra gondolok, akkor Arany Jánoshoz fordulok, aki Juliska lányát temette el:

„Midőn a roncsolt anyagon
Diadalmas lelked megállt;
S megnézve bátran a halált,
Hittel, reménnyel gazdagon
Indult nem földi utakon,
Egy volt közös, szent vigaszunk
A LÉLEK ÉL: találkozunk!”

Babits Mihály Naplója az ágyam mellett van, ő gégerákban halt meg, nehéz természetű ember volt, de erős hittel élte életét. Az ő szavait is gyakran mondogatom:

„Szenvedni annyi, mint diadalt aratni:
Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni,
míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya
beállítson majdan szobros csarnokába.
Krisztus Urunk, segíts meg!”

Tamás képe mellé ez a Sík Sándor-versrészlet van kitéve:

„Tudtam, hogy egyszer odaérek,
Hogy egyszer enyém lesz az Élet.
(…)
Hogy egyszer, egy hívatlan esten,
Megszületik bennem az Isten.”

– A papok választanak jelmondatot. Ha lehetne a papfeleségeknek is választani ilyet, az Öné mi lenne?

– A „Szeress, és jobb lesz a világ!” Prohászka-sor. De Kisida Elek szavai is fontosak számomra: Legyen hitünk és Istenünk. Hiszen célunk az örök élet, az ember mindent azért csinál csetledezve-botladozva, hogy ott legyünk együtt az örök életben a Jóisten mellett. Úgy szeretem, amikor a tévében vagy a rádióban így köszönnek el: Mosolygós, szép napot kívánunk! Ha bánatunk is van, egy mosollyal többet adhatunk az embereknek, mintha komoran, szomorúan a lábunk elé nézünk.

Az interjú teljes terjedelmében ITT olvasható.

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír