Tanévkezdés a Patrónában: A járvány legfontosabb tanulsága, hogyan nem lehet digitálisan tanítani

Nézőpont – 2020. augusztus 30., vasárnap | 19:02

Rubovszky Ritával, a Patrona Hungariae Katolikus Iskolaközpont igazgatójával a küszöbön álló tanévkezdésről, a karanténidőszak tanulságairól és a szolidaritás szükségességéről beszélgettünk.

– Kezdjük egy örömteli ténnyel: nem kellett lemondani a nyaralásról, pedig tavasszal sok más mellett még ettől a veszteségtől is előre féltünk. A gyerekek az elmúlt hónapokban kiszabadulhattak a karantén bezártságából, találkozhattak a kortársaikkal…

– Mondjuk úgy, hogy vannak családok, amelyek megtehették, hogy elutazzanak nyaralni, és vannak szülők, akik elvihették a gyerekeket a vidéken élő nagyszülőkhöz.  De sok gyerek szülei egyáltalán nem tudtak szabadságot kivenni, mert a munkáltatók még a karantén idején kivetették velük. Ezek a gyerekek itt töltötték a nyarat a városi kislakásokban, a negyven fokban. 

Nagyon sok család él ötven-hatvan négyzetméteren összezárva, közel hat hónapja. Mostanra már kifogytak a szellemi, lelki, anyagi tartalékaik. 

Persze, ahol jól működik a család, rendszeres a kapcsolat a barátokkal, ahol van szociális háló, közösség, hit, egyházi tábor, ott van hova nyúlni tartalékokért. Ám ahol ez nincs, ott elsősorban a gyerek az áldozat. Ahol röghöz kötöttek a szülők, ahol idős embert vagy beteg gyereket ápolnak, ahol anyagi nehézségekkel küszködnek, ott a család mindennapjait a depresszív hangulat jellemzi. Ahol a kapcsolatok terén sok esetben pattanásig feszült a helyzet, ott gyermekvédelmi szempontból is súlyos esetek állhatnak elő.

Ez a társadalmi szintű polarizáltság a Patrona nagy családjában is megmutatkozik. Úgy gondolom, hogy

azoknál a családoknál, amelyeknél a lelki-szellemi kapcsolati tartalékok kiürültek, amelyek szomjaznak a sivatag közepén, azokhoz szeptember elején oda kell majd lépnünk, és vizet kell adnunk nekik.

Az Egyházban és az egyházi iskolában alapvető hozzáállásnak kell lennie, hogy észrevegyük azt az embert, aki éppen szomjan halni készül.

– Konkrétan hogyan segítenék a rászoruló családokat? 

– Sok szép példa adódott erre itt a Patronában már a karantén idején is. A szülői közösségek például elkezdtek pénzt gyűjteni. Az egyik osztályban több százezer forint gyűlt össze június közepére, amit azután szétosztottak azok között a családok között, amelyeknél már nem maradt pénz nyaralásra, sőt semmire.

Nagyon fontos, hogy a szülők észrevegyék, ki az a gyerek, akit meg kell hívni egy-két hétvégére egy jobban működő családba vagy egy kertes házba vagy a balatoni nyaralóba vagy egyszerűen csak sétálni, beszélgetni. Nem kellene tovább szemérmeskednünk!

Ne legyen illegitim az a törekvés, hogy megkeressük, ki az az anyuka, aki a sok gyerekével már nem bírja egyedül, és szüksége van arra, hogy alkalmanként átvegyük az egyik gyereket vagy esetleg korrepetáljuk.

Az egyik tanulónk és a testvérei most vesztették el a fiatal édesanyjukat. Ilyen esetekben sokat tehet a szülői közösség, hordoznia kell a gyerekeket. Abban az osztályközösségben, ahol szülőként jelen vagyok, abban az egyházközségben, ahova járok, ott kell segíteni azt a szomszédot, azt a papot, azt a gyereket, aki rászorul erre.

Sohasem a nemzet éhes, hanem az egyedi ember. 

Meglehet, éppen a tanítónak kell segíteni, akinek rendkívüli kihívás volt a karantén idején a három hónapon át tartó online oktatás egy hatévesekből álló, harminckét fős osztályban. 

 – A társadalmi polarizáltság nyilvánvaló adottság a tanárok közösségében is...

– Természetesen, hiszen van, aki kertes házban, jól működő házasságban él, sok szeretetet kap, és feltöltődve tér vissza az iskolába. De aki  egyedül van, vagy éppen a kilencvenéves szülőjét ápolja március 11-e óta, az több megerősítésre szorul.

Idén nekem sem volt könnyű a nyár, de a vezetői csapatom úgy áll mellettem és úgy segít, emberileg úgy hordoz most is, ahogyan más munkahelyen nem szokás, és ez engem is megtart, sok erőt ad.

– Megjelent már a kormányrendelet a tanévről, amely hagyományos rendben kezdődhet, ismertté vált a járványügyi protokoll. Elbúcsúzhatunk az online oktatástól? 

– Mi úgy készülünk, hogy a digitális oktatás bizonyos formáit megtartjuk. Például az írásbeli érettségi első három napján online oktatnánk, ha ez lehetséges:  ezt az időt az év végi tantárgyi vizsgára való felkészülésre használnánk fel. Miután országos beiskolázású intézmény vagyunk, sokan messziről érkeznek, így azonban nem kellene itt maradniuk a kollégistáknak, nem volna szükség délutáni tanításra.

Be kell látnunk, hogy  pozitív tanulsága is volt a digitális tanulásnak és tanításnak, legfőképpen az, hogy kicsit kimozdította az oktatást a meglévő keretei közül.

– Említene néhány jó tapasztalatot? 

– Számos tanítási nap eredményesebb, ha a gyerek otthon marad, és forráskutatás alapján projektmunkát végez. Az alsó tagozatban például jó tapasztalatokhoz vezetett az is, hogy egy hétre előre föltettük Google Drive-ra a feladatlistát. Ez sokat segített a szülőknek, mert így pontosan látták, hogy a gyereknek mit kell megoldania, mit mikor kell leadnia, és tervezni tudták, hogyan ossza be az idejét a család.

Másrészt

észrevettük, hogy a digitális oktatás helyes alkalmazása elviszi az adatközpontú oktatási gyakorlatot a gondolkodás felé: a diák otthon maga jut el a következtetésekre.

A magyar oktatás amúgy is szörnyen adatközpontú, pedig a világ már messze túlhaladt ezen a szemléleten. Most rájöttünk arra, hogy másképpen is lehet tanítani, és innen már nem kellene visszalépnünk.

Azon gondolkodunk, hogy meghagyjuk az online felületet, amit eddig használtunk. Ez a platform ugyanis átláthatóbbá, objektívvé teszi a feladatkiosztást és a tanári munkát. Látjuk, ki mennyi házi feladatot adott fel, melyik diák mit adott be. Nem tartom jónak azt a rosszul értelmezett tanári szabadságot, ami a magyar oktatási rendszerben általánossá vált. Németországban például egy dolgozatot öt évig meg kell őrizni, objektív javítókulcsok vannak, kijár a tanfelügyelő, ellenőriz a minisztérium, be kell tartani a dolgozatjavítási határidőket, és követni kell azt a gyakorlatot, hogy a tanulók sok jegyet kapjanak.

Az itthoni rendszerben ezek az alapkövetelmények számos alkalommal csorbát szenvednek, és ez a szabadság – vagy inkább szabadosság – a vezetői munkára is jellemző. A digitális oktatás kiszámítható és fegyelmezettségre ösztökél.

A tanári karban azt fogalmaztuk meg, hogy az online tanítás során a tantestület valahogy érettebbé, felnőttebbé vált, és ebből az eredményből nem szeretnénk engedni. 

– Az épületbe belépve láthatjuk, hogy felújítások zajlanak éppen, ahogyan tavaly augusztusban is. Milyen fejlesztésekre számíthatnak a patronás diákok a szeptemberi iskolakezdéskor? 

– A mostani épületegyüttesben több mint ezer gyerek fordul meg naponta; csaknem ezerötszáz tanuló áll jogviszonyban az intézményünkkel. Van kollégiumunk, itt működik a szerzetesek anyaháza, egy idősotthon, és mindez borzasztóan kicsi helyen.

A koronavírus-járvány miatt, úgy látszik, egyelőre nem lesz lehetőségünk arra, hogy új épülettel gyarapodjunk. De azért megpróbálunk élhető körülményeket nyújtani a gyerekeknek: a nővérek jóvoltából felújítjuk a kollégiumot, új ebédlőt alakítunk ki a gimnazisták számára, és minden osztályba harmincöt szekrényt helyezünk el. Emellett megújítjuk a sportpályát is.

– Szakemberek szerint őszre várható a járvány felívelő szakasza. Milyen stratégiával indulnak neki a tanévnek ezen a téren? 

– Márciusban azt mondtam a tantestület tagjainak, hogy katonák vagyunk. Végig ehhez tartottuk magunkat, nem tértünk el attól, amit az Operatív Törzs mondott. Most is ezt tesszük, úgy gondolom, ez a szemlélet a túlélést szolgálja. A Patrona a karantén hónapjai alatt olyan rendszerben kezdett működni, ami élhetőnek bizonyult, és ennek az időszaknak a tanulságait hosszú osztályozó értekezletek keretében dolgoztuk fel. Egy-egy osztályról két és fél órát beszélgettünk, minden egyes gyerekről, családról külön-külön, és jegyzeteltünk, összegeztünk. Szeptemberben tehát úgy kezdjük a tanévet, hogy már a rendelkezésünkre áll egy meglehetősen szervezett információhalmaz az oktatásról és a gyerekekről is. 

Ám ezeknek a hónapoknak a legfontosabb tanulsága mégsem az, hogy miként lehet digitálisan oktatni, hanem az, hogyan nem lehet. A tanítás interakció. Nem lehet érintésmentesen írni tanítani, Zoomon keresztül értékeket közvetíteni, kizárólag online hegedűleckéket adni.

Ha a tavaszi zárás fájt, a mostani korlátozásokban  az iskola a lényegét  kezdi elveszíteni, hiszen az ismeretátadás-nevelés-közösségépítés hármas feladatából, amire szerződtünk, így jobbára csak az ismeretátadás valósul meg, és az is komoly csorbát szenved.

Már lemondtuk a szülők részvételét a Veni Sanctékon, az iskola búcsúmiséjét a bazilikában, a családi napot, az összes Erasmus-projektet, a koncerteket, a határainkon  túli kirándulásokat. Ördögi egy helyzet ez. 

– Sajátos adottság a Patronában, hogy az épületegyüttesben működik egy szeretetotthon, ahol idős emberek élnek. Hogyan oldják meg a gyerekektől való távolságtartást?

– Már a karantén idején is megpróbáltuk szigorúan elválasztani az otthon lakóit a diákoktól, erre törekszünk szeptembertől is. És persze fertőtlenítünk, takarítunk, próbálunk betartani minden óvintézkedést.

De azt tudomásul kell venni, hogy maszkban nem lehet tanítani, és hozzáteszem, állandó félelemben élni sem lehet. 

– Gondolom, minden reggel úgy ébred, hogy az interneten megnézi a napi fertőzöttségi mutatókat…

– Természetesen. Sőt, ha beköszönt az ősz, számítok regionális lezárásokra is, arra, hogy például nem hagyhatjuk el Budapestet. Ez nehéz helyzetet teremt számunkra, mert országos beiskolázású intézmény vagyunk, sokan érkeznek hozzánk az agglomerációból is, a gimnáziumba pedig az ország minden részéből jönnek.

Annyit megteszünk, hogy

nagyon komolyan megkérjük a szülőket, beteg gyermeket ne küldjenek iskolába.

A kollégákat pedig arra, hogy már az első náthás tünetek jelentkezése esetén se jöjjenek be dolgozni. Szigorúnak kell lennünk, hiszen ha újra bezárnánk, nagyon súlyos veszteséget érné a diákok mostani nemzedékét.

– A főváros részéről érkezett egy felvetés, hogy a tanítás kezdődjön 9 órakor. 

– Ha kifognám a csodatévő aranyhalat, a három kívánságom közül az egyik ez lenne. De figyelembe kell vennünk, hogy rengeteg ember számára a munka 9 óránál jóval korábban kezdődik. Budapesten és az országban számos munkahelyen az emberek inkább fél 8-ra járnak dolgozni, vagy még korábbra. A kisgyerek nem maradhat otthon egyedül, a szülővel együtt el kell indulnia, be kell utaznia az iskolába.

– Örült, amikor látta, hogy a mostani nemzeti konzultációs kérdőíven szerepel a gyermekes családok számára biztosítandó ingyenes internet?

– Igen, de a döntéshozók helyében én a tanárokra is gondolnék, akik a karantén idején otthonról oldották meg az online kapcsolattartást. Az internet a munkaeszközük. 

– A kollégák hogyan viselik el a járványhelyzetből fakadó állandósuló bizonytalanságot? Képesek menedzselni az olykor heti rendszerességű változásokat?

– Nem várható el mindenkitől, hogy képes legyen sikeresen kezelni az ilyen nagy gyakorisággal előforduló változásokat. Megértőnek kell lennünk. Ugyanakkor egy másik szempontra is szeretném felhívni a figyelmet. Egy társadalmi szintű változás szükségességére.

Hozzászoktunk ahhoz, hogy széles körben állnak rendelkezésünkre különféle szolgáltatások, és félünk attól, hogy elveszítjük a számunkra kényelmes életkörülményeket. Ez pedig figyelmeztet bennünket valamire. Talán éppen arra, hogy számos tekintetben eltávolodtunk igaz emberi valónktól. Nem hiszem, hogy ne tudnánk anélkül élni, hogy minden nyáron külföldre utazunk. Ideje volna leülnünk beszélgetni a családtagjainkkal.

Meg kellene tanulnunk lelassulni, jobban törődni egymással, nem pedig elkényelmesedve vegetálni a szolgáltatások világában.

Talán éppen a koronavírus-járvány vet véget a fogyasztói mentalitásunk túlburjánzásának, ennek a torz emberi állapotnak. Talán éppen ez a helyzet ébreszt rá mindannyiunkat, főként minket, keresztényeket a szolidaritás fontosságára. Arra, hogy végre reálisan kell látnunk. Hiszen miközben elvárjuk, hogy kiszolgáljanak minket, vagy kétségbeesünk amiatt, hogy nem kapjuk meg a szokásos nyári fesztiválhangulatot a sok tízezer forintunkért, a bolygónkon élő hétmilliárd emberből több milliárdan éheznek. Üldözött keresztény testvéreink már annak is örülnek, ha estére épségben hazatérhetnek az otthonaikba, vagy ha vasárnap nem robbantanak a templomaikban.

A mostani járvány talán felnyitja a szemünket, és megértjük végre, hogy felelősek vagyunk egymásért, a körülöttünk élőkért, sőt minden emberért.

Fotó: Merényi Zita

Körössy László/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. augusztus 30-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria