Teremtésvédelmi kalendárium – Christrose, a legendák titokzatos hófehér virága

„A virágnevek a nyelvek legszebb szavai. Magyarban éppen úgy, mint az angolban, franciában, vagy latinban. Sok délutánt és estét töltöttem el, különösen télen, a kályha mellett, azzal, hogy a szótárakból előkerestem a virágneveket és gyönyörködtem bennük. Szerelem, vallás, szépség, lélek együtt, mint a teljesülhetetlen vágy megvalósulása…” (Hamvas Béla: A virágszedés lélektana)

Milyen messzire vezet vissza némelyik növény nevének eredete! A középkori kolostorkertek illatos fűszernövényei, amelyeket már évszázadok óta használunk Európa-szerte, különösen szép, beszédes neveket viselnek. A rozmaring, a Rosmarinus officinalis latin nevében benne rejlik a „tenger harmata”, a zsálya, avagy Salvia az egészség, alevendula, azaz Lavandula a mosás, tisztítás fogalmát idézi meg. A kakukkfű, a Thymus viszont még görög eredetű név, jelentése a bátorság, hiszen a kakukkfű teájának valóban van élénkítő, erősítő, bátorító hatása. A Thymus vulgaris, a „közönséges” kakukkfű teljes, tudományos neve elárulja, hogy gyakori növényről van szó, azt viszont csak a magyar nevéből tudjuk meg róla, hogy akkor virágzik ki, amikor a kakukk megszólal a májusi erdőben…

A görög mitológiában a virágnevek sokszor tragikus szerelmek emlékezetét őrzik. Adonisz, a szépséges ifjú iránt Aphrodité gyulladt szerelemre, és a féltékeny Arész, amint ezt megtudta, haragjában vadkanná változva megölte vetélytársát. A monda szerint kiömlő véréből sarjadtak ki először az Adonis aestivalis, a nyári hérics első piros virágai. A sokszor már tél végén, fagyveszélyes időben, túlságosan korán virágba boruló mandulafák Phyllis, a szerelmesét türelmetlenül váró királylány emlékezetét őrzik. A lefelé bókoló nárciszok pedig a csak önmaga szépséges tükörképében gyönyörködő ifjú, az érte hiába epekedő nimfákra ügyet sem vető Narcissus oktalan halálának emlékére sarjadtak ki a földből.

Féltékenység, bosszú, türelmetlenség, „nárcisztikus” önszeretet jelenik meg ezekben a történetekben. Lehet, hogy valójában tanmesék voltak, és arra figyelmeztettek, hogy mennyire veszélyes ezeknek az emésztő szenvedélyeknek engedni?

Hosszú évszázadokkal később, a középkori Európában már egészen másként tekintettek a virágokra! Rapaics Raymund A magyarság virágai című könyvében említi Péchy Lukács 1591-ben megjelent könyvecskéjét, amiből alaposan megtanulhatták a koszorúkötés fortélyait a leányok. A virágok sajátos jelentést kapnak, és ezekből a szimbólumokból sok a mai napig fennmaradt. Érdekes végigböngészni a felsorolást, hogy mit is tartottak akkoriban fontosnak a nevelők, milyen erényeket, képességeket illett egy fiatal leánynak kifejleszteni, ápolni a lelkében, miből is fonták „az keresztény szűzeknek tisztességes koszorúját”?

A rozmaring a leányzók tisztaságának jelképévé vált, ezért készült belőle még a közelmúltban is a menyasszonyi koszorú. Az olcsó illatszerként használt levendula a megelégedés és a takarékosság erényének gyakorlására intett, az ibolya pedig a mai napig az alázatra, szerénységre tanít.

Az árvácska az emberséges magatartás virága. A németek Stiefmütterchen névvel illetik, és úgy tartják, hogy a gyakran három színben is ékeskedő kis virág valójában egy családi portré. A legalsó, legnagyobb szirom a mostohaanya, aki elsárgult az irigységtől, látva, hogy két édeslánya, akik széles szoknyája mellől kandikálnak ki, sápadtabb, gyöngébb a hátrébb szorult, ragyogó sötét violaszínű mostohalányok szépsége mellett. Mégis, a család együtt van, nem hagyják magukra az árvákat!

A kankalin az „Isten igéjéhez és szolgálatjához való jókedv és szeretet” derűs jelentését hordozta a középkorban, de a magyar néphagyomány Szent Péter kulcsait is felfedezte a bókoló sárga virágokban. Ezekkel nyitja meg tavasszal a mennyország kapuját, hogy kiáradjanak a szebbnél-szebb virágok a földre.

A nárcisz a középkorban már az adakozás erényének gyakorlására bíztat. Érdekes, szinte az ellenkezőjére fordult át a jelentése.

A Boldogasszony rózsája (következő képünkön), a szegfűfélék közé tartozó Lychnis coronaria Péchy Lukács könyvében a „szülőkhöz való szükséges tisztelet” virága. De hogy lett ebből a bársonyos kakukkszegfűként is emlegetett gyönyörű vadvirágból a nevezéktanban rózsa? Régen a botanikusok összefoglaló néven az ötszirmú virágokat nevezték rózsának, ami már az ókorban is női szimbólum volt, sokszor Vénuszhoz kapcsolták, a kereszténységben pedig Szent Erzsébet, Szent Rita csodáiban jelennek meg. De a rózsák tüskéi mégiscsak a halandó földi asszonyok gyarlóságaira utalnak, kivéve a tövis nélküli, ezüstös, selymes lombozatú Boldogasszony rózsáját, ami így már alkalmas Mária minden bűntől mentes lényét megidézni…

A gyógynövények között is sok viseli a Boldogasszony emlékezetét, különösen azok, amelyeket a szülés során, a szoptatás idején használtak, vagy a változó kor problémáira nyújtottak segítséget. Ilyen a máriatövis, aminek még a latin neve is hasonló: Sylibum marianum. Fehéren márványozott levelein Mária elcseppentett tejét vélték látni a régi asszonyok. A málna egyik népi elnevezése a Boldogasszony csipkéje, talán a málnalevéltea hatására utalva, amit a várandósság alatt használ a népi gyógyászat. A Boldogasszony palástja az Alchemilla vulgaris megnevezésére szolgál a Dunántúlon. Bizonyára könnyebb volt a név hallatán hinni ezeknek a női bajokra szolgáló növényeknek a gyógyító erejében.

A jelentéktelen virágú, de finom balzsamos illatú, ezüstös levelű Chrysanthemum balsamita a Boldogasszony tenyere nevet kapta. Szárított leveleit az imakönyv lapjai közé tették, és azt tartották róla, hogy minden növény mellett egy angyal áll, aki nyugalmat áraszt…

A virágok ugyanazok évmilliók óta, de az ember mégis mást lát meg bennük minden korban. A görög mitológia alakjai, úgy tűnik, szinte csak saját kedvteléseikkel törődtek, féktelen szenvedélyeiknek hódoltak, hadakoztak, mulatoztak, de a kereszténység virágszimbólumai már egy egészen más lelkületről tanúskodnak. Adakozás, emberséges magatartás, hűség, állhatatosság? Mintha megnyíltak volna egymás felé az emberek, egymás terhét hordozzák... Valaminek történnie kellett a világban, ami elindította ezt a különös változást!

„Kereszténységünk többlete, más világvallásokkal szemben, hogy hirdeti: nem csak az ember keresi Istent. Végtelen szeretetében Isten jön az ember felé, hogy felemelje. Karácsonykor ezt ünnepli a keresztény világ, Isten végtelen szeretetének túlcsordulását.” (Sipos Imre SJP: Az evolúció misztériuma)

Igen, Isten elindul az ember felé, és Mária igent mond, csodálatos módon megnyílik ennek a túlcsorduló szeretetnek a befogadására. A betlehemi mezőkön pedig kivirágzik a legendák titokzatos hófehér virága, a Christrose, világra születik az Emberfia, aki aztán új parancsolatot ad tanítványainak: Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket!

Boldogasszony gyógyfüvei, a kolostorkertek illatos fűszerei, a mezők vadvirágai is mind erről a történetről tanúskodnak, a hozzájuk fűződő legendákkal és a beszédes, szép nevekkel, amivel az üdvösség útját kereső ember ajándékozza meg őket…

Szöveg és kép: Lechner Judit

Magyar Kurír