Tiszta hittel a hétköznapokban – Beszélgetés Ozsváriné Ramocsai Imrivel

– Tíz év telt el Ozsvári Csaba halála óta. Milyen jelek, élmények hatására döntött úgy a Schönstatt családmozgalom, hogy kezdeményezi a boldoggá avatás elindítását?

– Csaba halála után négy évvel, az 50. születésnapja alkalmából rendeztünk egy kiállítást a zugligeti plébánián fotókból és művészi liturgikus tárgyakból. A tárlatra meghívtuk Kránitz Mihályt is, aki meghallgatta a nyitóelőadást, megnézte a kiállítást, majd megkérdezte a schönstatti vezetőnket, nem gondoltunk-e arra, hogy kérjük a boldoggá avatás elindítását. Addig senki sem gondolt erre, de Mihály atya kérdése nyomán komolyan felvetődött bennünk ennek a lehetősége. Elhatározásunkat erősítette, hogy a Schönstatton kívülről is sok helyről érkeztek ezzel kapcsolatos jelzések. Amikor 2009. július 9-én egy ünnepi szentmise után Csaba megtért a Teremtőhöz, ott volt Óbudaváron a magyarországi Schönstatt közösség korábbi vezetője, az azóta szintén elhunyt Beller Tilmann is, aki a többi résztvevővel együtt úgy élte meg Csaba halálát, hogy ez üzenet a családmozgalmunk számára, valamit jelent, amin gondolkoznunk kell. Ezek a jelek késztették a Schönstatt vezetőségét arra, hogy elköteleződjön Csaba boldoggá avatása mellett.

– Mik ezek a jelek, és mi ez az üzenet?

– Nagyon nehéz ezt megfogalmazni. Csaba személyiségében a hétköznapi dolgok magas fokon való megélése volt emlékezetes az őt ismerők számára. Sokszor eltűnődöm azon, vajon ez a hétköznapiság mennyire lehet fontos üzenet másoknak. A boldogok, a szentek mindig valami rendkívüli dolgot tettek, mint például a vértanúság vagy az erények hősies fokon való gyakorlása. Csaba az egyszerű, hétköznapi dolgokban gyakorolta az erényeket: erkölcsös életet élt a családban házastársként; apaként, a hivatását hűségesen és magas hőfokon végezte; nagyon erősen kötődött az Egyházhoz, követte a tanításait. Áron fia így emlékezik rá: „A közös családi imádságok, vagy az, ahogy ő tudott Istenről és teológiai kérdésekről beszélgetni, vagy ahogy az alkotásain keresztül meg tudott fogalmazni igazságokat, és ahogy imádkozott, az mind példa és segítség volt nekünk.” Csaba fia egyik meghatározó emléke a következő: „Papa sohasem beszélt csúnyán, nem káromkodott. Ez az én egyik örökségem, én is így teszek, és ezzel egyedül vagyok a munkahelyemen.” Ilka lánya így idézi fel a vele kapcsolatos emlékeit: „Nagyon tiszta, egyszerű hite volt. Nem voltak saját magyarázatok, hogy így meg úgy, ő azt vallotta, amit az Egyház mond. Ehhez nagyon ragaszkodott. Nagyon mélyen hitt, de nem bonyolította túl a dolgokat.” Erős volt benne az Isten iránti szeretet is, ezt folyamatosan megtapasztaltuk, és mások is, akik a környezetében éltek. Mennyire nem hétköznapi tulajdonság ma hűnek maradni! Megjelent ez a munkáiban is. A megtestesült Isten, Jézus Krisztus arcát számtalanszor domborította ki. Minden egyes művének megalkotása közben találkozott a Jóistennel, és mindig a szenvedő Krisztus-arcot ábrázolta. Azért lettek olyan szépek és hitelesek az alkotásai, mert rendkívül erős belső hit és szeretet élt benne a Jóisten iránt.

Ozsvári Csaba (jobbról a második), az Iparművészeti Főiskola hallgatói között

– Önnel ellentétben Ozsvári Csaba nem vallásos családban nőtt fel. Hogyan alakult ki benne ez az élő, erős hit?

– Sokat beszélgettünk erről, de nem eleget. Az ember soha nem beszélget eleget azzal, aki a közelében él, csak amikor már nincs ott, akkor döbben rá, hogy mennyi mindenről lehetett volna még beszélni. Csaba nem istentagadó családban nőtt fel, csak a szülei nem gyakorolták a vallásukat. Kiskorában sokat vigyázott rá egy idős néni, aki viszont rendszeresen járt templomba. Gyakran elvitte magával Csabát is, együtt imádkozták a rózsafüzért. Még felnőttként is visszaemlékezett arra, hogy mekkora hatással volt ez rá. A néninek volt egy pap rokona, aki többször meglátogatta őket. Később, kamaszként Csaba nem nagyon járt templomba, a gimnázium végén kezdett gondolkozni azon, hogy mi végre van a világon. Lassan közeledett a hit felé. Jelentkezett a főiskolára, felvették, de a tanulmányai megkezdése előtt még elvitték katonának. Ez az időszak ajándék volt számára abból a szempontból, hogy életre szóló barátságot kötött egy katonatársával, aki építésznek készült. Nagyon erősen hatott rá ez a barátság. A hévízgyörki templom felújításában építész barátja révén vehetett részt, megbízást kapott egy ötvösmunka elkészítésére. A templom felújítását Holnapy Dénes tervezte, aki ma premontrei szerzetes Zsámbékon, Márton atya néven. Rajta keresztül ismerte meg a közelmúltban elhunyt Pálos Frigyes atyát, aki azon kevés papok közé tartozott, akik művészettörténetet is tanultak. Csaba Frigyes atya révén kapta az első egyházi munkáit. Ezáltal olyan szellemi irányítás alá került, ami jó útra terelte őt a hitében és művészileg is. Az is nagyon lényeges, hogy a diplomamunkája a csempeszkopácsi templom kapuja volt. Nem megbízásból készítette, hanem ő maga választotta ezt a feladatot. Ezért nem került fel a templomra ez a kapu, az ottani helytörténeti múzeumban őrzik. Ezen az alkotásán még érezhető főiskolai tanárának a stílusa, de már felismerhető a későbbi munkáinak szellemisége, jellegzetessége is. A kapun a bűnbeeséstől egészen a feltámadásig jelennek meg a bibliai ábrázolások. A tiltott fától indulva a kazettákban egymást váltják az ó- és az újszövetségi jelenetek, a végén pedig minden a keresztben teljesedik ki, és a tiltott fából a megváltás fája lesz. Csaba később úgy jellemezte ezt a művét, hogy az ő „pogány” istenkeresésének a jele. De valami elindult ezzel az alkotással. Akkor kötelezte el magát az egyházművészetnek, és elhatározta, hogy semmi mást nem fog csinálni, csak Istent szolgálni és dicsőíteni a munkáival.

– Az Egyház által oltárra emelt személyeknél nem annyira a tökéletesség számít, hanem az, hogy le tudják győzni a gyarlóságaikat, gyengeségeiket. Hogyan jelent meg ez Ozsvári Csaba életében, ha például haragos vagy ingerült volt?

– Előfordultak nézetkülönbségek kettőnk között vagy a gyerekekkel kapcsolatban, és ilyenkor érezni lehetett, őrlődik magában amiatt, hogy esetleg másképpen gondol valamit. Sohasem kiabált, magában tartotta az indulatait, nemcsak a családban, hanem a tágabb környezetében is. Adódtak az életében megalázó helyzetek a munkáival kapcsolatban, de hittel és imádsággal le tudta győzni ezeket. Szép tulajdonsága volt, hogy mindig tudott bocsánatot kérni, ha úgy érezte, hogy valakit megbántott. Ha például reggel vitáztunk valamin, akkor biztos, hogy hamarosan telefonált, és bocsánatot kért. De nemcsak tőlem, hanem a gyerekektől és másoktól is, ha úgy érezte, hogy igazságtalan volt vagy erőteljesebben szólt. Egyébként magában az ötvösségben is jelen van önmagunk legyőzésének a motívuma. Ábrahám és Izsák története például rendkívül nehéz, feszítő téma. Ez a pátyi római katolikus templomnak készített bronzkapu egyik jelenete. A kapu Csaba halála miatt csak részben készült el, kétméteres magasságig. Az ötvösművész hosszú heteken keresztül dolgozik ezzel a ma már kevesek által alkalmazott, nehéz, ősi technikával, míg rengeteg kis kalapácsütéssel kidomborít egy jelenetet. Ezalatt végig ott él benne az indulat, átérzi a történetet. A kalapálás ugyanakkor aprólékos, kitartó munkát igényel, és ennek a kettőnek van egy erős feszültsége. Csaba sem volt mindig az alkotókedve csúcsán, de olyankor működött benne a munkához való hűség. Tudta, hogy akkor is alkotni kell, ha nem fűti az embert az ihlet; ilyenkor legfeljebb a kevésbé lényeges részeken dolgozott, például nem az arcon. A végeredmény pedig a csodával határos. A boldoggá avatáshoz szükség van egy csodára, de úgy érzem, Csaba művészetében nagyon sok a csodás elem. Szinte megmagyarázhatatlan, hogyan lehet olyan kifejező Krisztus vagy a Szűzanya arca az óbudavári templom szentélyének oltárán elhelyezett egységkereszten vagy a kelyheken. Hiszen a művész az alkotás fonákján dolgozik, a hátoldalról kalapálja ki az arcokat, s amikor megfordítja, és megnézi az eredményt a pozitív oldalon, már csak igazítani tud rajta.

Ozsvári Csaba utolsó, befejezetlen alkotásának, a pátyi templomkapu domborművének részlete

– Az, hogy a papokból és világiakból álló bizottság kéri Ozsvári Csaba boldoggá avatását, egészen rendkívüli esemény. Hogyan éli meg ezt Ön, illetve a gyermekeik?

– Mindez végigkíséri a családunk életét; gyönyörű dolog, de nem olyan egyszerű, ahogyan hangzik. Nagyon sok öröm, ima, áldozat van mögötte, nemcsak a mi részünkről, hanem azok részéről is, akik odaálltak az ügy mellé. Ennek az eljárásnak – ha hivatalosan elindul – akkor lesz igazán értelme, ha hatása lesz az Egyházban, ha megerősíti az emberek hitét. Ehhez viszont nagyon sok emberi erőfeszítésre van szükség. A szűkebb közösségünkben, ahová tartozunk, vannak nagycsaládok, amelyek sok terhet hordoznak, és a boldoggá avatásért is felajánlják ezeket. Tapasztalati tény, hogyha valami mögött sok az áldozat, akkor gyümölcsök is teremnek, a Jóisten is az ügy mellé áll. A közelmúltban négynapos zarándoklaton emlékeztünk Csaba halálának tizedik évfordulójára, és csoda volt látni, ahogyan az emberek imádkoznak, egymásra találnak. A Jóisten üzent nekünk Csabán keresztül. Ő a munkáival is arra törekedett, hogy lelkileg és szellemileg felemelje az embert a mennyei Atyához. Ez volt számára a liturgikus művészet legfőbb értelme.

A Kárpát-medencét az Eucharisztikus Kongresszus szimbólumaként körbejáró missziós keresztnek, Csaba alkotásának egyik üzenete egybecseng az ő halála előtt tett felajánlásával, amikor életét – közösségével együtt – felajánlotta Magyarország lelki megújulásáért. A Jóisten magához vette fiatal életét, de a felajánlása tovább él.

Fotó: Fábián Attila (portrék); Széll-Balogh Mihály (dombormű); archív

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2019. augusztus 4-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.