Trianon 100 – Mit tanít a Biblia a nemzeti katasztrófákról?

A Kr. e. VIII. századot az ókori Közel-Kelet történetével foglalkozók asszír évszázadnak is szokták nevezni. Asszíria ugyanis ebben az időszakban kezdett megerősödni, felemelkedni, és Egyiptom kivételével a térség valamennyi államát a hatalma alá hajtani, hogy a következő száz év alatt majd elérje kiterjedésének csúcsát, és ugyanilyen gyorsan, sőt még gyorsabban összetörjön egy újabb hatalom, Babilon nyomása alatt. A villámgyors asszír terjeszkedés körülbelül Kr. e. 740 és 722 között érte el a két zsidó királyság közül az északi, nagyobb és erősebb Izrael királyságát, amelynek ekkor Szamária volt a fővárosa.

Húsz év sem telt bele, és Asszíria előbb érdekeltségi területévé, azután vazallus királyságává, végül teljesen bekebelezve, önállóságát megszüntetve, lakosságát elhurcolva, saját államának részévé tette a néhány évtizede még prosperáló országot.

Vajon milyen nyomot hagyott a Bibliában ez a nemzeti tragédia? Hogyan értelmezte Izrael vallásos hagyománya Szamária elestét, az északi királyság megszűnését, és hogyan hatott mindez az Ószövetségre?

Első benyomásunk, hogy a 722-es katasztrófa kisebb nyomot hagyott a Szentírás lapjain, mint amit a korabeli súlya, az emberek életére gyakorolt hatása miatt megérdemelt volna. A fenyegető veszélyről és a próféták megfelelő intéseiről Ámosz és Ózeás könyvében, a tényekről a Királyok könyvében olvasunk.

De a történelmet a győztesek írják. Ebben az esetben nem az asszír birodalmi krónikákra gondolok, hanem a nagy bibliai elbeszélések megalkotóira.

A győztes itt a „túlélő”, a továbbra is élő nemzetrész, Júda, amely mostantól egyedüli hordozója és értelmezője mindazon hagyományoknak, amelyek Izrael születésétől fogva gyűltek és értelmezésre vártak. Júda pedig abban a helyzetben írta meg a nép történetét, amelyet saját megrázkódtatása, saját újabb nemzeti katasztrófája váltott ki: a babiloni fogság, egy másik, valamivel enyhébb, de ugyanolyan fájdalmas megpróbáltatás. Immár a VI. század elején a déli, kisebb zsidó királyság semmisül meg, a bálványimádó Szamária után a szent város, Jeruzsálem is elesik, a templomot megszentségtelenítik és lerombolják.

A bibliai történetírás számára ezzel minden adott volt ahhoz, hogy az események tényszerűsége mellett a történelem feletti, hitbeli jelentősége kapjon nagyobb szerepet.

A bibliai elbeszélések világát olyan városhoz szokták hasonlítani, amelyet két földrengés után építettek újjá.

A régi épületek egy része teljesen megsemmisült, helyükbe újat kell építeni. Más részük félig még áll, ezért kiegészíthető. És ott vannak a legkevésbé sérült, éppen csak megerősítendő, frissítésre váró házak vagy intézmények is. A két földrengés az említett két nemzeti tragédia. A házak ebben az esetben irodalmi egységeket, ősi himnuszokat, imádságokat és elbeszéléseket jelentenek. Az újjáépítés az a bonyolult, de nagyon alapvető feladat, amellyel az ősi hagyományokat egy megváltozott helyzetben, új világban élő közösség számára érthetővé és használhatóvá teszik.

Ezeket a hagyományokat ma alapos megfigyeléssel lehet egyik vagy másik földrajzi területhez sorolni. Egyes bibliaértelmezők úgy gondolják, hogy az Egyiptomból való kivonulás emléke eredetileg inkább az északon élő népcsoportban volt eleven. Északra teszi a hagyomány Efraim és Manassze törzsét, az Egyiptomba szakadt József leszármazottait is. Talán éppen az északi királyság megsemmisülése, az északiak délre menekülése adott alkalmat arra, hogy ezek az emlékek a közös zsidó hagyomány meghatározó részévé legyenek.

A tizenkét törzs szövetségkötésének emléke, így az ősi Izrael törzsi emlékezete elevenen kapcsolódik olyan városokhoz, amelyek valaha az északi területeken voltak.

Bizonyos kutatók szerint a Második Törvénykönyv, a Deuteronomium keletkezése mögött álltak olyan csoportok, amelyek meghatározó próféták, például Illés és Elizeus, illetve talán a levita papság hagyományát hozták magukkal délre.

A júdeai történetírás nem elemezte az északi királyság bukásának okait és közvetlen következményeit, mert saját helyzetével volt elfoglalva, és mert sokkal inkább általános érvényű tapasztalatokat, vallási értelmet keresett az eseményekben. Ha a Második Törvénykönyv teológiáját, amely szerint az Istenhez hűséges ember és közösség, vagyis a választott nép áldást kap, ha azonban bálványimádásba süllyed, és nem tartja meg a törvényt, átok és megsemmisülés jut neki, északról menekült csoportoknak tulajdonítjuk, akkor azt mondhatjuk, tapasztalatból beszéltek. Az átok, amelyet a könyv előírásai szerint a zsidóságnak kellett (volna) beteljesítenie a honfoglaláskor, illetve ez a kilátásba helyezett, fenyegető büntetés kísértetiesen hasonlít arra a megsemmisítő csapásra, amellyel az asszírok tették élhetetlenné a leigázott népek életét. Amikor immár Júda értelmezi saját sorsát, saját babiloni fogságát, Isten haragjának megtapasztalását könnyebben kapcsolja össze az ő irgalmasságába és jóságába vetett hitével.

A bűnnel szemben szentnek és ítélőnek bizonyuló Isten a fogság tapasztalata után mintha könnyebben megmutatná irgalmas, vigasztaló mivoltát, aki nem bánja meg és nem vonja vissza kiválasztó szeretetét.

A beteljesült átok helyett a pátriárkáknak tett ígéretek, a Jeruzsálemet örökre kiválasztó és kegyelmesen látogató hűség kerül előtérbe a Tóra újabb rétegeiben, illetve Izajás könyvének középrészében, a fogság végén működő Második Izajás igehirdetésében.

Gerhard von Rad úgy tekintett Izrael vallástörténetére, mint a zsidó népet és a neki adott isteni ígéretet érő kihívásokra adott válaszok sorozatára. A bajok, nehézségek, a megtapasztalt határhelyzetek közepette kellett Izraelnek megújítania Istennek adott válaszát, esetenként kiegészítenie vagy új hangsúlyokkal újra elmondania Istenről alkotott elképzelését.

A kiválasztás, a megsemmisítő ítélet, az irgalmas gyengédség hite egymást követő tapasztalatokban születik meg és ötvöződik eggyé úgy, hogy Isten titka ragyogjon a múltban éppen úgy, mint a várható és remélhető jövőben.

Az átok képei meghaladott módon az apokaliptikában térnek vissza, a teremtés rendjével és a környező világgal való párbeszéd viszont a bölcsességi gondolkodást erősíti.

A megpróbáltatások jó esetben felébresztik az embert, furcsamód a realitásérzékét erősítik. A valósághoz vezető út lesz a bűnbánat éppúgy, mint az idegenek iránti helyes tisztelet.

A bibliai szerzők nemcsak azt írják nemzeti katasztrófák után, hogy az idegeneket Isten használja fel büntetőeszközül, hanem azt is, hogy az egyiptomiak is csak emberek (vö. Iz 31,3), sőt a pogányok közül is lesznek majd olyanok, akik Izrael Istenéhez fohászkodnak (vö. Iz 66,18–21).

A nehézségek és a történelmi megpróbáltatások közepette az ígéretek, a reménység is sajátos értelemben megmutatja, mennyire valóságos. Az ígéret egyszer valóra válik, de addig is valóságos, amennyiben erőt, reménységet ad, mozdít, motivál.

A tizenkét törzs egységének emléke ígéret: az Úr majd összegyűjti népét, újra megadja a valaha volt egységet. Ez már egy teljesen új remény, egy olyan egységé, amely történeti értelemben még soha nem is létezett.

Ez az egység mást jelent a világ négy sarkára, csupa idegen közé szétszórt népnek, mint amit valaha, szűkös határok között identitásáért küzdve megélhetett belőle. A lerombolt fővárosok helyébe a „mennyből alászálló Jeruzsálem” sem földi gazdagság és béke jelképe, hanem olyan város, amelyben minden ember megélheti a béke és a biztonság tapasztalatát, s amely később, főleg az Újszövetség fényében, Jézus igehirdetésében, megér minden nemes erőfeszítést, és ezzel együtt mégis isteni ajándék marad.

A Biblia könyve lezáratott, de történetei ma is hatnak, sőt folytatódnak. Egyfelől bizonyára természetes, hogy azt vesszük észre bennük, ami saját tapasztalatunkra, saját megértett és félig-meddig már feldolgozott múltunkra is érvényes, vagy arra hasonlít. Másfelől az is észszerű, ha kíváncsian fürkésszük, és valami újat akarunk tanulni belőle. Ha megengedjük, hogy figyelmeztessen valamire, ami már itt van, de még nem vettük észre mint Isten jelenlétének, cselekvésének mai formáját, mai újdonságát.

A történelmet azok írják, akik élni akarnak. A történelmet, a nagyot és véglegeset, mindannyiunk közös történelmét, Isten írja és ismeri. Neki számít mindannyiunk útja.

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. május 31-i számában jelent meg.