Tudunk-e szabadok lenni? – A Centesimus annus enciklika

1991 februárjában II. János Pál furcsán ható bejegyzéssel kezdte lelki naplóját: „drámai pillanat: a Közel-Kelet”. A csak február végén befejeződő Öböl-háború a kitörésétől fogva élénken foglalkoztatta a gondolatait (januárban levelet is írt az ügyben Szaddam Husszeinnek és George Bushnak), ahogyan szintén élénken foglalkoztatta mindaz, ami 1989-től átrendezte Európa és az egész világ viszonyait.

Rendkívül mozgalmas hónapok köszöntöttek be, és a pápa mindenre pontosan reagált, ami történt.

Az 1991. május 1-jén Centesimus annus kezdettel kiadott enciklika, a szent pápa szociális triptichonjának záróeleme az előző két év eseményeinek tükrében mutatja be azt a katolikus társadalmi tanítást, amely XIII. Leó kereken száz évvel korábban kiadott Rerum novarumja óta szerves részét alkotta a tanítóhivatal reflexióinak. Annyi minden történt ezekben a hónapokban, hogy lehetetlen áttekinteni.

Politikai érdeklődése abban is pontosan megmutatkozott, hogy 1988. november 11-én Karol Wojtyła nagyívű beszédet mondott a strasbourgi Európai Parlamentben. Egyebek mellett kiemelte, hogy a kereszténységgel fontos szerepet kapott a lelkiismeret szentélye, ahová az állam hatalma nem ér el, s ezért a kereszténység eleve tagadja, hogy a politika mindentudó lenne. Sőt különválasztva azt, ami Istennek és ami a császárnak jár,

óv a politikai messianizmustól, vagyis önmagukat különleges történelmi szerepre felkentnek tartó csoportok gondolkodásmódjától, mert tudja, hogy az efféle küldetéstudat könnyen önkényuralomba torkollhat.

A kereszténység ezzel szemben mást kínál: a bibliai hitből születő humanizmus Európa valódi öröksége.

1989. június 4-én a Szolidaritás elsöprő fölénnyel nyert a lengyel választásokon, s a többi közép- és kelet-európai országban is erőszakmentes átalakulás kezdődött. December 1-jén nem más, mint Mihail Gorbacsov tett látogatást a Vatikánban, s bár megfigyelők szerint eleinte ideges és feszült volt, a szláv pápával folytatott magánbeszélgetése után immár egészen oldottan

így szólt a feleségéhez: „Hadd mutassam be a világ legnagyobb erkölcsi tekintélyét.”

Gorbacsov meg is hívta a pápát a Szovjetunióba, de az ortodox egyház miatt is kényes meghívás nem igényelt hosszú mérlegelést – hiszen mire választ kellett volna adni, a Szovjetunió gyakorlatilag megszűnt.

Ebben a mozgalmas időszakban sokféle remény ébredt, de a Centesimus annus azért is íródott, hogy a reményeket kísérő árnyékokra és veszélyekre is rámutasson. A szent pápa szívéhez szociális enciklikái közül ugyan mindig is a Laborem exercens állt a legközelebb, de a Centesimus annus tágabb perspektívát vázol fel, s a korszak többi enciklikájához hasonlóan számos szakértő bevonásával készült. Van, amit folytat az előző körlevelek fejtegetéseiből, és van, amiben érdekes újításokkal szolgál,

s helyenként annyira élesen fogalmaz, hogy jól látszik, szerzőjéből erkölcsi felháborodást vált ki a hazugság és a saját érdekeiket minden más elé helyező szűk csoportok magatartása.

A körlevél továbbra is kiemelten fontosnak tartja az emberek jogainak védelmét: míg a jog szó közel félszáz helyen szerepel a szövegben, a kötelesség még tízszer sem fordul elő (jellemző módon úgy is, hogy mindenkinek kötelessége mások jogainak tiszteletben tartása). Nem hiányoznak a szegények sem az enciklikából: a szegények változatlanul azok, akiket Jézus különösen szeret (11).

Az új gondolatot elsősorban a társadalom személyességének eszméje jelenti. II. János Pál arról beszél, hogy az emberi társulás, különböző csoportok létrehozása alapvetőbb az ember szempontjából, mint az állam, s ezért kitüntetett jelentőségük van a „közbülső csoportosulásoknak” (13). A civil szféra fontosságát már korábban kiemelte a pápa, és most részletesen is ecseteli, mennyire lényeges, hogy az emberek kisebb-nagyobb csoportokban összefogjanak, s mennyire fontos, hogy az államnak védelmeznie, nem pedig elfojtania kell ezeket a természetes jogon alapuló szerveződéseket (7). A létező szocializmus, mondja a Centesimus annus, pontosan ezeket

az állam és az egyén között elhelyezkedő közbülső rétegeket és szerveződéseket, pontosan a civil szférát számolta fel, s ezzel hatalmas vétket követett el.

Érdekes egyébként, hogy néhány évvel később Bizalom című híres könyvében Francis Fukuyama ugyanezt fogja kifejteni: a volt „keleti blokkban” a szocialista-kommunista szellem tönkretette az állam és az egyén között húzódó csoportok létrehozásához szükséges társadalmi bizalmat, ami súlyos és szomorú következményekkel jár. A Centesimus annus kitart amellett, hogy az ember az Egyház útja (erről szól a hat fejezetre tagolódó körlevél utolsó egysége), és az ember társas életének épségét kívánja védelmezni a túlzott állami befolyással szemben.

A körlevél szerzője szemmel láthatóan jól ismeri az állami befolyás túlkapásait. A szöveg több pontján mellbevágóan éles megállapításokat találunk. Azokról hallunk, akik azt hiszik, hogy ismerik „a tökéletes társadalmi szerveződés titkát”, s ennek megvalósításához még a hazugságot is elfogadhatónak tartják, ám ezzel csak „evilági vallást” hoznak létre (25). Azokról hallunk, akik erőszakosságukat hazugsággal legitimálják, úgy téve, mintha a jogot védenék vagy külső fenyegetésekre válaszolnának (23).

Azokról hallunk, akik azt hiszik, hogy mentesek a tévedéstől, s ezért korlátlan hatalmuk lehet (44). Azokról hallunk, akik a saját érdekeiket teszik az első helyre, és zárkörű vezetői csoportokat hoznak létre (46).

Mintha az egész enciklika azt kérdezné, tud-e végre Európa ezektől a kísértésektől mentesen szabad lenni, képes-e végre arra, hogy „a szabadság tiszteletben tartását tekintse irányelvnek” (46). Az Egyház tudja, hogy a szabadságot csak az igazság felismerése és elfogadása biztosítja (4), de még

az Egyháznak is résen kell lennie, ha ugyanis rámutat a jó és a rossz olyan objektív ismérveire, amelyek „eltérnek az állam vezetőinek akaratától”, akkor nemcsak az a veszély fenyegeti, hogy az állam a tönkretételén fáradozik, de az is, hogy az állam „saját ideológiai rendszerének részévé teszi” (46). A megsemmisítés ennek értelmében nem sokkal rosszabb, mint a leigázás.

A Centesimus annus az ilyen típusú totalitárius rendszerek bukását a lengyel Szolidaritás előretöréséből eredezteti (23), s azon töpreng, hogy 1989 után milyen társadalmi berendezkedés tekinthető kívánatosnak. Ahogyan az első fejezet megemlíti, hogy már XIII. Leó is csak a szocializmust bírálta kifejezetten, a liberalizmust nem kifejezetten, csak államelméleti megfontolásainak keretében (10), úgy II. János Pál szerint sem helyezkedik el egy síkon a letűnt „keleti” totalitarizmus és a „nyugati” kapitalizmus. A szent pápa nem Keleten kereste a megoldást. Elismerőleg szól a szabadpiaci demokráciáról (23), sőt arra a kérdésre is igennel felel, hogy

a kapitalizmus, a piacgazdaság, a „szabad piacgazdaság” (oeconomia libera) a követendő és ajánlandó, feltéve, ha „a gazdasági szabadságot a teljes emberi szabadság szolgálatába állítja” (42).

Ugyanígy méltatja a globális gazdaságot, amely azonban szabályozásra, mégpedig nemzetközi szabályozásra szorul (58).

A kultúra elsősége több ponton is szóba kerül a szövegben, a legszebb formában talán ott, ahol

a lengyel pápa, az irodalom és a zene barátja a szépség szemléléséről beszél, arról, hogy az „önzetlen esztétikai magatartás”, a létezésre és a szépségre való rácsodálkozás nélkül az ember látóköre szegényes és kicsinyes lesz (37).

Az objektív igazság, a valódi szabadság, a szépség szeretete és a hazugságmentes emberi együttélés fontossága a következő években két fontos szövegben köszön majd vissza: az 1992-ben kiadott katekizmusban és az 1993-ban közrebocsátott Veritatis splendor enciklikában, amely a legjelentősebb intellektuális esemény lesz a szent pápa körleveleinek történetében.

*

A Centesimus annus enciklika teljes terjedelmében, magyar nyelven ITT érhető el.

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír