Úgy kezdődött, hogy én mentem közéjük – Interjú a cigánypasztorációért kitüntetett Zolcsák Istvánnal

– Az egyházmegye püspöke minden évben kiemeli valamelyik paptestvérének szolgálatát, és a Szent Miklós-díjjal jutalmazza az egyházmegyéért végzett munkáját. Hogyan fogadta a kitüntetés hírét?

– Meglepődtem. Ábel püspök eljött hozzánk, ő mondta el nekem. Feltettem neki a kérdést, miért pont én, hiszen számos paptestvér megérdemelné ugyanezt. Ő elsősorban a Kántorjánosiban folytatott cigánypasztorációs munkámat jelölte meg okként. Persze annak már harminc éve. Ezek szerint akik kívülről látnak engem és a tevékenységemet – jelen esetben a püspök –, értékesnek találták a munkámat. De a kérdés adott: miért pont én?

Magamnak is feltettem a kérdést. Az ember, mikor azt vizsgálja, ki ő, a legfontosabb kérdés az, hogyan ítéli meg az Isten. Mi magunk is ismerjük magunkat valamennyire. Ebből kiindulva mondhatom, hogy a munka, amit Kántorjánosiban végeztem, talán nem volt annyira szokásos abban az időben. Bár a szomszédban (Hodászon – A szerk.) ott volt Sója Miklós bácsi, aki a negyvenes években a cigányokkal kezdett foglalkozni. 1986-ban Kántorjánosiba kerültem Pácinból, de semmiféle cigánypasztorációs tapasztalatom nem volt az előző szolgálati helyeimen. Szembetalálkoztam a helyzettel Kántorjánosiban, hogy jelentős cigány lakosság él ott, akik beszélik a saját nyelvüket is. Hodászon már állt egy kis kápolna, azt már régen kialakították misézőhelynek – ha jól emlékszem, egy lakásból –, így valóban nálunk épült először a cigányok temploma. Talán ez a válasz.

– Az a szervezettség és hitélet, amit ma a kántorjánosi cigány közösségben tapasztalunk, István atya lelkes missziójának is köszönhető. Hogyan fogott hozzá ehhez a munkához?

– A közösség szervezése úgy indult el, hogy elmentem hozzájuk, a házukba: beszélgettünk, tanultunk, énekeltünk, imádkoztunk. A következő lépcső az volt, hogy hol legyünk? Hívtam őket a magyar templomba, de sajnos a magyarok egy része rossz szemmel nézte a cigányok megjelenését a templomban.

– Miért tartotta fontosnak, hogy elinduljon ezen az úton, hogy bekopogjon a cigányok házának ajtaján?

– Ha abból indulunk ki, hogy az Úr Jézus azt a parancsot hagyta ránk: minden nemzetet tanítsatok, kereszteljetek meg, hirdessétek nekik az evangéliumot, akkor ott, ahol jelentős számú a cigány lakosság, milyen alapon vontam volna ki magam a Krisztusi tanításból? Nekem erre a helyzetre valamiképpen reagálnom kellett. Ráadásul ők maguk is kezdeményezték a találkozásokat.

Aki cigányokkal foglalkozik, annak első feladata, hogy lebontsa az előítéletek falát a lelkében. Bennem nem volt előítélet, mert nem volt semmilyen tapasztalatom velük korábban, de akinek volt, az nem spórolhatja meg ezt a lépést. Persze az előítélet kölcsönös: a cigányok felől éppúgy fennáll a magyarok felé, mint fordítva. Meglepetten tapasztaltam, ahogy elutasították egymást magyar és cigány gyerekek, mikor karácsonykor kántálni mentünk. Végül mégsem ennek az elkülönülésnek a felszámolása lett a járható út. Ezeket az előítéleteket ki-ki magában nagyon nehezen tudja lebontani.

Ezért maradt a másik lehetőség: ha már saját nyelvükön szeretnek beszélni és énekelni, így szeretnének imádkozni, építsünk egy templomot a közösségnek! Nem elkülönülés volt ez, hanem hitüknek azt a fajta megélését támogattuk, mely során nem érzik feszélyezve magukat: saját otthonukban élhették meg hittel, szeretettel az evangéliumot, cigány nyelven dicsérhették az Istent. Innentől kezdve lehetett specializálni a feladatot, a cigánypasztorációt. Persze számukra is ugyanúgy kell hirdetni az evangéliumot, csak mások a szokásaik, és más a felfogásuk a világról, másképp látják az élet mindennapjait: a jelenben gondolkodnak.

– Milyen nehézségekbe ütközött, és milyen örömöket élt meg a tizennyolc éves, cigánypasztorációban végzett tevékenysége során?

– Sok küzdelem, öröm és bánat, siker és csalódás is benne volt, nem lehet azt mondani, hogy minden rendben ment. Volt, hogy nem úgy tekintettek a közös munkára, ahogy együtt elkezdtük. Ebben benne van a történelem lenyomata is: a rendszerváltozás törést okozott sok család életében. Az az életszínvonal, amit a korábbi évtizedek alatt elfogadtak és megszoktak, hirtelen megváltozott: sok munkahely elveszett, egyre nehezebben tudtak megélni, kialakultak az anyagi különbségek. Én 1986-ban kerültem oda, akkor elkezdődött a lelkek építése, de a kilencvenes évek elején a rendszerváltás megnehezítette a körülményeket, melyek által el lehetett volna mélyíteni a közösség hitéletét: az egyházközség életére rányomta a maga bélyegét az egyes emberek kiszolgáltatottsága.

– Tavaly a kántorjánosi cigány templom búcsúi alkalmára Ábel püspök a levéltárból több okiratot is előkeresett és felolvasott a prédikációja során. Ezek között ott volt István atya kérelme is: hogy a Kántorjánosiban élő, imádságos lelkületű cigányok saját igényéhez igazodva egy templom építését kezdeményezhesse. Hogyan és mikor kezdődött a templomépítés? Hogyan szerveződött alulról ez az igény?

– A kezdetek kezdetén, ahogy mondtam is, én mentem közéjük, nem hívtam őket magamhoz a parókiára, a bizalmat csak így lehet kiépíteni: kölcsönös elfogadással, szeretettel, jóindulattal, türelemmel, elnézéssel.

Fokozatosan egyre többen lettünk, és elmentünk a magyar templomba; átvettem Hodászról a cigány nyelvű liturgia szövegét, és elkezdtük tanulni-énekelni cigány nyelven a liturgiát. És mivel láttam, hogy ez kialakult igény: különválasztottam a két közösség liturgikus rendjét, hogy legyen idő a magyar és a cigány nyelvű liturgia végzésére is. De szükség volt ehhez helyszínre is. Egy tekintélyes cigány ember, aki a jobb kezem is lehetett volna, csak sajnos korán meghalt, felvetette: építsünk egy templomot. Úgy gondoltuk, hogy a teleknek ott kellene lennie, ahol a cigányok laknak. Egyikőjük, Balogh Dániel felajánlotta, hogy a kertjének azt a részét, mely üres volt, átadja templomépítésre. Kerestük a forrásokat: a cigányok is adományoztak, de gyűjtéseket is rendeztünk, még a minisztériumban is próbálkoztunk (nem volt pályázati lehetőség, mint manapság), hogyan tudnánk egy egyszerű templomot felépíteni. Eszem ágában sem volt, hogy valami látványos, nagy épület legyen. Egy nagyon szerény, de alkalmas térre volt szükségünk, mely befogadja a cigány közösséget.

Püspöki engedéllyel így 1989-ben elindult az építkezés. Telepóczki Miklós tervezte, paptestvérem, Zolcsák Miklós festette az ikonosztáziont: 1993-ban szentelték fel a templomot. Így aztán a cigányok saját „házukba” jöttek, zavartalanul végeztük a szertartásokat. Persze nem volt senki elzárva a másiktól, bárki jöhetett oda is, de mivel ezt kérték tőlem a cigányok, igyekeztem megmutatni nekik, hogy számítanak, hogy értékelem őket. Látták, hogy teszek értük, és elfogadtam őket úgy, ahogy voltak.

A munka újabb feladatokat hozott. 1994-ben, amikor a kisebbségi önkormányzatok megalakultak, azt gondoltam, hogy érdekvédelmi jelentősége van annak, ha a cigányokat is bevonom ebbe a körbe: plusz lehetőségeket kapunk, jobban tudom őket támogatni. Mondtam nekik, hogy jelentkezhetnek önkormányzati képviselőnek, de nem nagyon akartak: azt mondták, csak akkor, ha én is ott leszek. Így aztán megválasztottak képviselőnek, és tudtunk olyan dolgokat tenni együtt, ami előrelendítette a közösségünket. Több kapcsolatom lett a területi önkormányzattal, így ahol tudtam, kerestem a kapaszkodó pontokat, a segítséget.

Ez a három-négy esztendő, amikor a cigánypasztorációban elindultunk és építkeztünk, ez volt a legszebb időszak. Sokan megesküdtek, akik élettársként, de nem szentségi házasságban éltek, sok gyerek lett elsőáldozó, a gyerekek ministráltak: megmozdultak lelkileg a cigánytestvérek.

– Hálásak voltak azért a munkáért, amit Ön végzett értük?

– Hálásak voltak. Igaz, volt, hogy pozícióként tekintettek a feltáruló lehetőségekre, ami előnnyel jár, vagy néha becsaptak: amit ígértek, nem tartották be. Adott esetben visszaéltek az ember jóindulatával, de alapvetően azt mondom: a cigányok hálásak, és tudnak lelkesedni. Ők sokszor érzelmi alapon döntenek, rendezik dolgaikat, élik a mindennapi életüket, de ezzel persze nem mindenki ért egyet. Én kívülállóként így láttam őket. Nem vehettem mindent a szívemre. Nagy meglepetés volt, amikor 1994-ben (tudtomon kívül) felterjesztettek Nívó-díjra. A Parlament Vadásztermében adták át nekem ezt a kitüntetést. (...)

Abban hiszek, hogy az, amit tettem, az Isten áldásával és segítségével történt. A munkára, amit jól-rosszul, hibával és erénnyel együtt folytattam, reményeim szerint az Isten rátette a pecsétjét, s úgy érzem, elfogadta szolgálatomat, amit sokszor bukdácsolva, kétségek közepette végeztem. Úgy érzem, a Jóisten mindig úgy irányított, hogy tudjam teljesíteni a feladatokat, amiket célként tűztem ki magam elé.

Az interjú teljes szövege ITT olvasható.

Forrás és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír