Úrszínváltozás – a mai ünnep görögkatolikus szemmel

Az Isten által létbe hívott ember élete első pillanatától vágyik rá, hogy boldog legyen. Ahhoz, hogy valaki boldognak érezze magát, kortól, élethelyzettől, s ki tudja, mi mindentől függően más és más dolgokat tekint boldogsága feltételének. Egy csecsemő boldog édesanyja ölében, teli pocakkal és tiszta pelenkával; egy ovis számára a boldogságot a kedvenc játék jelenti a többiekkel, ha nem kell befejezni; egy tanuló diáknak a jó tanár és az általa elsajátíthatóan átadott tudás… Mindenhol lehet személyi és tárgyi feltételeket találni, amik elválaszthatatlanok egymástól. Bennünket, keresztényeket sokszor szoktak illúzióvilágban élőkként aposztrofálni, akik „más” világról, vagy éppen a „másvilágról” álmodozunk; mint akiknek ez a világ csak kényszer vagy szenvedés lenne, de legalábbis teljesen közömbös.

És látszólag így is van. Péter a Tábor hegyén teszi ezt a kijelentést: „Uram, jó nekünk itt lennünk!” Ez valójában ezt jelenti: Nem vágyom máshová! (Vö.: „Hová mennénk, Uram? Az örök élet igéi Nálad vannak.” Jn 6,68) És életünk során sokszor azt gondoljuk: „Mindegy, hol vagyok, mert Aki létbe hívott és velem van, Ő tesz boldoggá, más nem szükséges.” És talán még azt is hozzátesszük: „Ha hitem van, így kell gondolkodnom, ezt kell éreznem! Ha nem így teszek, valójában nem vagyok keresztény.”

Valóban nem lennék keresztény? Pétert bármennyire is boldoggá teszi Jézus dicsőségének meglátása, már ott vágyik rá, hogy azt a boldogságot „sátorba zárja”.

„Ha akarod, csinálunk itt három hajlékot.” Bár biblikus szempontból sok mindent kifejez, mégis az anyagi világ felől megközelítve: szükséges a lélek szerint élő embernek is, hogy a test is megkapja az alapvető törődést. Szükséges a hajlék, ahol a lélekkel megajándékozott test biztonságban érezheti magát, a hajlék, ami legalább emlékeztet a már átélt boldogságra.

A keresztény élet: test és lélek harmóniája.

Nem félresikerült tervezés következtében lettünk test és lélek. De bármelyiket túlhangsúlyozom a másik rovására, a kereszténységem is megkeseredhet, vagy éppen csak „látványpékség” lesz.

És hogy kinek melyikből milyen arányban van szüksége a boldog keresztény élethez? Nincs recept! Próbálj meg egy kaktuszról annyi vízzel gondoskodni, mint egy mocsári hibiszkuszról – vagy éppen fordítva! És a Jóisten kertjében mindkettőnek helye van. Sőt: gyönyörködni lehet bennük! Ez mennyire így van! A keresztény embernek olykor talán lelkiismeret-furdalása van: Hogyhogy nem elegendőek csak a lelkiek? Miért vágyik a sátorra is, és mindarra, amit az kifejez: az anyagi világra? Mert Isten teremtett minket ilyennek. A sátorépítésen gondolkodva Péterék is megrémülnek az Atya szózatától. Mintha valami szégyellni való dolgon törte volna Péter a fejét, amire jön az intés: „Őt hallgassátok!” Talán szégyenkezik is, hogy a látomás közben a gyönyörködés mellett (helyett?) földhözragadt módon fogalmazza meg boldogságát.

De Jézus megnyugtatja őket: „Keljetek föl, ne féljetek!” Mintha csak azt sugallná: Ne szégyelld a sátor gondolatát! Hiszen Ő, az Ige testté lett, nemcsak hallani-hallgatni tudod, hanem láthatod, megérintheted. Talán oda is hajol Péterhez, nemcsak mondja, hogy „Keljetek föl!”, hanem kinyújtja felé kezét, hogy fölsegítse. Ő, Aki számunkra már nemcsak Lélek, hanem test is: Isten, Aki megtapasztalható valóság.

A sátrat mindnyájan szeretnénk fölépíteni. Hol, mikor? Ne vegyük zokon Jézustól, ha még a tervekig sem jutunk el, s máris le kell jönnünk a Tábor hegyéről! De a szívünkben őrizzük meg a pillanat mindig fölidézhető boldog érzését, és a vágyat: szükségünk van a sátorra is, életünk rendezett körülményeire, ahol boldogan tudjuk elmesélni, mi mit éltünk át a Tábor hegyén.

Forrás: Nyíregyházi Egyházmegye

Fotó: P. Tóth Nóra

Magyar Kurír