Útravaló – 2019. július 28., évközi 17. vasárnap

Nézőpont – 2019. július 28., vasárnap | 7:00

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Júliusban Földi István badacsonytomaji esperes-plébános ad útravalót.

Uram, taníts meg minket imádkozni! – furcsán hat a kérés. Vagy mégsem? Ismerjük: az imádság beszélgetés Istennel. De tapasztaljuk, hogy kapcsolatunk vele van, amikor jól működik, van, amikor kevésbé. Mindannyian láthatjuk, hogyan formálódik, alakul imaéletünk. Az imádságunk leegyszerűsítése, amikor csak imakönyvből imádkozunk. Bár sokszor szükséges ez, mégis fontos, hogy saját szavaimmal is el tudjam mondani érzéseimet, vágyaimat, hálaadásomat. Nyári pihenésem során be szoktam-e menni a templomba imádkozni? A családban a közös imára jut idő? És a saját napi imádságomra? 

Naponta mennyi időt szánok a Jézussal való beszélgetésre? Kevés, ha csak a buszon vagy vonaton utazva imádkozom. Fontos alkalma krisztusi közösségünknek a liturgia, a közös istendicséret. Liturgia a szentmise és a zsolozsma, ezek az Egyház hivatalos imádságai, de szép a közösen végzett rózsafüzér is. Az imádságnak fontos eleme a csend! Ez megelőzi és befejezi a beszédet. Mai, zajos világunkban nem könnyű megteremteni a csendet sem magunkban, sem környezetünkben, de hidd el, testvérem, megéri a fáradozást!

Hallottuk, Jézus csodálatosan türelmes pedagógus. Meg akarja értetni velünk az Atya jóságos szeretetét irántunk, emberek iránt. Mert Isten nem szívtelen és nem részvétlen. Milyen belső kiégés kell ahhoz, hogy valaki kenyér helyett követ adjon a gyermekének, amikor az a kenyeret kéri tőle? Az embert kiégethetik a tragédiák, de akkor sem ad a tojást kérő gyermekének skorpiót a kezébe. Jézus arra kér, hogy ezt a minimális jóságot feltételezzük az Atyáról is.

Egészen közel jön hozzánk hasonlataival. Az embertelenség határához, hogy megértsd, mi mennyire ki tudunk égni, mégsem annyira, hogy gyermekeinket félrevezessük. Figyeljük meg, hogy az Atya jelenlétét nem félelmetes jelek kíséretében érezteti, mint a Sínai-hegyen a prófétákkal, hanem közel jön hozzánk, és szinte kérlel minket. Mert tudja, hogy tanítását próbára teszi az emberi tapasztalat. Az ember érzi a sors kérlelhetetlenségét, a természet erőinek kíméletlenségét, a történelmi és társadalmi erők ellenállhatatlan örvénylését. A pogányok ezért nevezték a sorsot vaknak.

Jézus azért jött, hogy meggyőzze a világot Isten szeretetéről, és elmondja nekünk a sorsok mögött álló Mennyei Atya jóságát. Közben pedig áldozattá lett kínszenvedésében és kereszthalálában. De nem vonta vissza szavait akkor sem, amikor úgy látszott, a végzet elsöpri őt a földről. A kérlelésnek ezt a szelíd hangját érezzük utolsó vacsorai beszédéből, amikor ezt mondja: „Ha másképpen nem, legalább a tetteimért higgyetek.” Hitelessége annál meggyőzőbb, minél jobban átlátjuk, hogy egész hangulatán átsejlik a magányos vergődés és a kereszt elhagyatottsága.

A Feltámadásban a halál érvényesülése mögött is az Atya jósága áll, ha ezt nem is értjük. Sokszor azt érezzük, hogy buzgó imádságunkra, mellyel kenyeret, tojást vagy halat kérünk, a sorstól követ, skorpiót vagy kígyót kapunk. Jézus kér bennünket, higgyük el, hogy ezek a kövek drágakövek, ezek a skorpiók az örök életet oltják belénk, és a kígyók a halhatatlanság gyógyszertárára mutatnak. Mindezt pedig abból az atyai szeretetből, amely értünk vérző kézzel és szívvel nyújtja nekünk!

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria