Útravaló – 2019. szeptember 1., évközi 22. vasárnap

Nézőpont – 2019. szeptember 1., vasárnap | 7:00

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Szeptemberben Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót.

Meglátogatott minket felkelő Napunk a magasságból, hogy fényt hozzon azoknak, akik sötétségben és a halál homályában ülnek (Lk 1,78–79) – énekli mindennap az Egyház Szent Lukács könyvének azokat a sorait, amelyek már előrevetítik Jézusnak a mai szentírási szakaszban megjelenő alakját: isteni vendég, akit az első hely illet életünk világában; aki köré rendeződik minden, a mi helyünk is. Lukács evangéliumában nagyon szépen végigvonul ez a kép, aminek nyomán Mária, Erzsébet, a jobb lator, valamint az emmauszi tanítványok felismerésein és példáján keresztül elkezd kibontakozni az Egyház, a befogadók és befogadásra vágyók, az így boldogságra leltek közössége. Jézus találkozások alkalmával mutat rá az ember helyére az Atya akaratában.

Amikor Teréz anya meglátogatta Joachim Meisnert, Köln előző érsekét, a bíboros szeretett volna neki adni valami nagyon értékes dolgot. A találkozás pillanatában levette a családjától kapott, számára legkedvesebb püspökgyűrűjét, azt nyújtotta át Teréz anyának. A XX. század nagy szentje erre így szólt hozzá: az ékkövet a monstranciánkra helyezzük, az ezüstért kapott pénzt pedig a szegényekre fordítjuk. A lukácsi gondolatvilág tökéletes megjelenítése e két személy találkozása: hiányt, helyet hagyni magunkban, ahová Isten megérkezhet; imádni, aki eljő; és általa odalépni ahhoz, aki ránk vár.

Helyünk megtalálása az emberi közösségben és az Egyházban Isten elsőbbségének be- és felismerésével veszi kezdetét. Övé az első hely, ő a viszonyítási pont, aki köré rendeződik az egész világ, és ő ad erőt ahhoz is, hogy legyen bátorságunk elfogadni azt a helyet, amit nekünk szánt. Hogy mennyire nehéz ez, akár csak emberi szinten, annak beszédes példái, akik sértődöttségük kimutatása végett vagy dacból sosem fogadják el a feléjük megnyilvánuló emberi figyelmességet és tiszteletet, miközben titkon az elismertség helyeire vágynak. Vagy akik imakörből imakörbe, karitászmunkából karitászmunkába járnak, mert így próbálnak elfeledkezni arról, hogy Isten tőlük nem valamit, hanem őket magukat, elköteleződésüket kívánja. Mindkét eset érintettjei magukhoz viszonyítanak mindent, ezért nem marad hely náluk az igazi viszonyítási pont, Isten számára, így összezavarodnak, és sokszor körülöttük is a világ.

Assisi Szent Ferenc egyszer az Úr hangját hallotta: „Ferenc, ha meg akarsz engem ismerni, a testi és hiábavaló dolgoktól fordulj a lelkiek felé, tanuld meg édesnek érezni a keserűt, és vesd meg magadat, mert akkor megfordul a dolgok rendje, és amit csak mondok neked, mind-mind tetszeni fog. …És hozzálátott a dolog kipróbálásához. …Odament a leprások telepére, mindegyiknek pénzt adott, s mindegyiket kézen és szájon csókolta. Így a keserűt édesbe vette, és férfiasan készült a további parancsok teljesítésére.” (2Cel V,9)

Megfordul a dolgok rendje… ha szemléljük azt, aki a mi sebeinket hordozta (Iz 53,4), ha elfordulunk attól, ami vagy aki az ő helyén állítja föl trónját. Ezt vállalva találjuk meg helyünket, tudjuk értékelni a körülöttünk levőket és formálni környezetünket.

És nem feledkezhetünk el arról sem, hogy halálunkkor egészen megfordul a dolgok rendje… De aki ezt az állapotot Isten iránti bizalommal fogadja, azt „Atyám is szeretni fogja, hozzá megyünk, és benne fogunk lakni” (Jn 14,23). Ehhez azonban vele együtt kell haladunk, ami annyit jelent: kivonulásban élünk egész életünk során, miként Lukács evangéliuma is a befogadásra váró Jézust egyben állandó exodusban lévőnek ábrázolja. Ez a hit paradoxona: az van igazán helyén ebben a világban, aki tud elengedni, továbbhaladni, mert szüntelen hallja a Fiú felfelé invitáló szavát, vagyis enged a neki szánt végső hely vonzásának: Jertek, Atyám áldottai, és vegyétek az országot, mely nektek készíttetett a világ kezdetétől (Mt 25,34).

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria