Útravaló – 2019. szeptember 8., évközi 23. vasárnap

Szerettelek volna mindattól a szenvedéstől megkímélni benneteket, amelyeket most miattam átéltek. Tudjátok azonban, hogy Krisztus azt mondta: aki apját, anyját, feleségét vagy gyermekeit jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám… – Boldog Franz Jägerstätter (1907–1943) írta ezeket a sorokat családjának, halála előtt. Lefejezték, mert – miként az ítélet is kimondta – vallási okokból nem állt be a Harmadik Birodalom fegyveresei közé, még akkor sem, amikor püspöke, plébánosa, anyja és felesége is kérte, engedelmeskedjék a behívó parancsának.

A vértanúk tanúsága a szentírásmagyarázat egyik formája, értelmezik az egyes szakaszokat, és bizonyítják: a kereszt titkának kibontakozása ad jövőt az Egyháznak. Krisztus keresztje ugyanis egyszeri. „Amit az évszázadok során közöl belőle övéivel, az mind ebből az egyszeriségből fakad” (Adrienne von Speyr). Mert Krisztus „megjelenése az a mérték, amelyet Isten Krisztusban a világra vonatkoztatott, a világgal közölt, a világnak adományozott, éspedig a kegyelem, nem az ítélet mértékeként; ajándékként adott mértékként, amelyet senki nem határozhat meg a saját erejéből, de úgy adatik, hogy mindenki elsajátíthatja, aki akarja” (Hans Urs von Balthasar).

Az ókori kivégzések során a kereszt gerendájának hordozása megjelenítette az elítélt hozzákötözését az ítélet szavához. Jézus is így jutott el a Golgotára, talán éppen ezért vésődött be annyira a keresztfelvételre utaló mondat az első keresztények gondolatvilágába, sőt azt is megörökítették, miként tekintett Jézus erre az útjára: Íme, most fölmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak (Lk 18,31), vagyis tudatosan nézett szembe a halállal, felmérte az ember üdvözítésének árát.

Jézus tehát nem fátumként élte meg a rá váró eseményeket, hanem olyan útként, ami ebből a világból átvezet az Atyához (Jn 13,1), ez éltette Jeruzsálem felé haladó minden pillanatát. Tudta, a halálból az Életbe vonul át. Az alapok lerakása – igehirdető és csodatevő munkája – után a kereszten testének feláldozása által (Zsid 10,10) építette föl az Egyházat, azt a tornyot, amely az üdvösség jele és eszköze a világ számára. A lukácsi „egyházképben” az így született Egyház nem hibátlan, de radikális, a konkrét történeti valósággal számoló közösség, amely képes reménnyel áthatni korát, mert hittel vállalja az evangéliumért járó meghurcoltatást. A szenvedések közepette kinyilvánuló kegyelmi működés eszköze, amely által él a világ.

Az a Krisztus, aki a tanítványokhoz e radikális felszólítással fordult: aki nem gyűlöli…, mindenkinél jobban szerette anyját, rokonait, tanítványait és népét. Amikor pedig ki kellett nyilvánulnia benne az Atyához való ragaszkodásnak, elengedte kezüket, csak az Atyába kapaszkodott, ez volt irántuk táplált szeretetének legszebb megnyilatkozása. Mert anyja e szakadás nélkül nem lett volna János, valamint az Egyház anyjává, a tanítványok a hit oszlopaivá, és nem teljesedett volna be a választott nép hivatása: általad s utódaid által nyer áldást a föld minden nemzetsége (Ter 28,14).

A megváltás művében való részesedés tehát nemcsak Krisztussal köt össze bennünket, hanem egymással is, akik terheket vállalunk át azért, hogy a másik teljesítse az Úr akaratát. Így nyilvánul ki Isten dicsősége szolgáiban, és lépünk át hivatásunk egy új dimenziójába. A szentek közössége – amint vasárnaponként megvalljuk a Hitvallásban –, különösképpen is jelenvalóvá válik a híveknek ebben az egymásért vállalt közösségében, áldozatában. „Milyen nehéz lehetett a mi Üdvözítőnknek, Aki szenvedése és halála által szeretett Édesanyjának fájdalmat kellett okozzon, és mindezt irántunk, bűnösök iránt való szeretetből elszenvedték” (Boldog Franz Jägerstätter).

Magyar Kurír