Útravaló – 2020. május 10., húsvét 5. vasárnapja

Nézőpont – 2020. május 10., vasárnap | 5:00

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Májusban Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót.

A ’80-as évek elején a szalvatoriánus nővérek bécsi kolostorában ismertem meg Virgilia nővért. 1948-ban diákjai figyelmeztették, menjen el Magyarországról, mert egyébként börtönbe zárják, majd ausztriai letelepedése után fölépített egy óvodát és iskolát. Első találkozásunkkor épp portai szolgálatot látott el ebben az intézményben – korát és betegségét elfogadva, tudott visszavonulni. Néhány évvel ezután már azt is megadóan kellett szemlélnie, hogy közösségük létszáma jelentősen, 1985–1997 között harmincról hatra csökken, emiatt pedig föl kell adniuk, amit ő nagy munkával létrehozott. „Alázattal elviselte, nem nyitotta ki a száját” (Iz 53,7), és ahogy halála előtt tapasztaltam nála, még csak nem is megadóan, hanem odaadóan élte át ezt az összeomlást. Amikor ma az evangéliumban a „ne nyugtalankodjék a szívetek” (Jn 14,27) felszólítást és a megígért biztonságról szóló sorokat olvasom, Jézus szavait ez az életpélda hozza közel hozzám. A példa, hogy erőnket megfeszítve kell tennünk minden időben a kötelességünket, ami egyszer az építkezés, máskor pedig az összeomlás elfogadása, és hogy utóbbit úgy alakíthatjuk húsvéti eseménnyé, ha a kifosztottság tapasztalatában is odaadjuk magunkat Isten szolgálatára. Végtelenül több ez a zsákutcába jutott projektek, kapcsolatok ma divatos „engedjük el” mentalitásánál. Nem közönyös viselése annak, hogy nem jött össze valami vagy megfosztanak minket valamitől, hanem tudatos odaszenteltség, odaadottság: „mikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem mindent az igazságos bíróra hagyott” (Pét 2,23) – jellemzi Jézust a főapostol, a szenvedő szolga izajási képe alapján.

Jézus éppen ebben, a „nem tudjuk, hová mész” állapotában szól a tanítványokhoz a helyről, amit nekik előkészít, az Atyáról, aki az ő végső otthona. Azokhoz szól, akik már érzik: baj lesz, akik bizonyára szeretnének mellette maradni, de nem látják a dolgok kimenetelét. Jól ragadta meg egyik rendtársam ennek az állapotnak az életérzését, amikor egy rossz helyen tartott szünettel és hangfölemeléssel így olvasta fel az evangéliumi mondatot: „Mester, követlek téged, BÁR hová mégy?” (Vö. Lk 9,57) Igen, ezek vagyunk mi, ez a mi kérdésünk, és Jézus éppen abban akar megerősíteni bennünket: ne rettenjünk meg attól, ha összeomlik bennünk, körülöttünk valami vagy minden, mert ez is az ő követésének része, ugyanúgy szól hozzánk ott is, mint a húsvéti jelenetek során: „Amikor majd magasba emelnek, megtudjátok, hogy én vagyok” (Jn 8,27).

„Én vagyok” – Izrael Istene a csipkebokornál mondta ezt (Kiv 3,14). Amikor pedig Jézus úgy mutatkozik be, mint út, igazság, élet, és ezeket a képeket összekapcsolja az „én vagyok” kijelentéssel, elénk állítja, hogy nem csupán próféta vagy küldött, erkölcsi példakép vagy tanító, hanem az, akivel kapcsolatba lépve és együtt haladva magához a forráshoz, az Atyához juthatunk el – „Aki engem lát, látja az Atyát is” (Jn 14,9).

A János-evangélium elején így hangzik Isten és ember első párbeszéde: „Mit kerestek? – Rabbi, hol laksz? – Gyertek, és meglátjátok” (Jn 1,38); a passióban pedig az evangélista úgy mutatja be a keresztet, mint messiási trónt, ahol a Fiú kinyilatkoztatja az Atya dicsőségének ragyogását, így az Egyház a Keresztrefeszített oldalának megnyitásában már a paradicsom eddig elzárt kapujának föltárulkozását látja. Valahányszor belépünk ebbe a titokba – akár a szentségek vétele, akár pedig a nehéz élethelyzetek evangéliumi megélése által – a hazatalálás kapuján megyünk át, és ugyanazokat a tetteket visszük végbe, mint Jézus: láthatóvá válik az Atya jósága és dicsősége cselekedeteink által.

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria