Útravaló – 2020. május 17., húsvét 6. vasárnapja

Nézőpont – 2020. május 17., vasárnap | 5:00

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Májusban Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót.

Megismertük a szeretetet, és hittünk benne (1Jn 4,16) – Szent János ebben a megállapításban összegzi Jézus-élményét. Megismerte, mert az Ige testté, Krisztusban láthatóvá, tapinthatóvá és hallhatóvá lett. Isten föltárta magát: ő a szeretet, vagyis – tehetjük hozzá – Szentháromság, hiszen a szeretetben való összetartozáshoz három fél szükséges: aki szeret, akit szeretnek, és akivel szeretnek. A jánosi hagyományban ez a tapasztalat a befogadója minden jézusi szónak, a mai evangéliumi résznek is: „aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem” (Jn 14,21).

Ismerni Isten parancsait: tudás és tapasztalat szintjén. A Szentírás olvasása, tanulmányozása, az Egyház tanításának megismerése tehát nem a VIP-keresztények kiváltsága, ami keveseknek van fenntartva, hanem ugyanolyan szeretetcselekedet, mint az éhezőnek enni adni, mert ahhoz, hogy helyesen szeressünk, értelmünkkel is meg kell ismernünk a Szeretetet és parancsait. Értelmemmel törekszem-e a Szeretet megismerésére, hogy parancsai alapján, azaz helyesen szerethessek?

Ez az ismeret azonban nem állhat meg egyfajta tananyagtudásnál, hanem le kell szállnia a szív mélyébe, tapasztalattá kell válnia bennem. Nemrég egy asszonynak azt javasolta valaki, menjen el, hallgassa meg Barsi Balázs atya prédikációját. Válasza az volt, ő hívő református, mi többet tud neki mondani lelkészei után? Végül elment a pesti ferences templomba, és mivel figyelmeztették, hogy nehéz helyet találni, korán indult. Az első padok egyikébe ült be, mégpedig középre. Arra számított, csak prédikáció lesz, viszont azzal szembesült, mise kezdődik, amiben ráadásul nincs prédikáció, ő meg tudatos reformátusként jelenlétével ehhez asszisztál. Kimenni se bírt, mert az emberek teljesen beszorították. És valóban, Balázs atya már nem is tudott semmit se mondani neki a mise utáni igehirdetésben, mert az átváltoztatás alatt olyan mély vágyat érzett az Eucharisztia iránt, hogy leragadt annál. Onnantól kezdve reformátusként rendszeresen belopózott egy-egy misére – ami, jól tudjuk, épp az Eucharisztia utáni vágy miatt nem ritka protestáns testvéreink körében –, megvette a katekizmust, és miután három éven át tanulmányozta, szót kért gyülekezetében, ahol azt mondta: katolikus leszek, de ezzel nem tagadlak meg titeket, mert épp annak beteljesedését találtam meg, amit ti tanítottatok nekem. Az ismeretnek, a hallott vagy olvasott igének be kell teljesednie bennünk Krisztus különböző jelenlétformáinak felismerésében, ami a Lélekben való részesedés egyik nagy ajándéka: „megmutatom neki magamat” (Jn 14,21).

Jézus megígéri a Vigasztalót, akit elküld az Atya, és aki által úgy épülünk be Isten életébe, mint szőlővesszők a szőlőtőbe. János evangéliumában a kereszten Jézus kileheli lelkét a világra, majd oldalából víz és vér fakad, ami már az első századoktól fogva a keresztség és az Eucharisztia szimbóluma az Egyházban. Vagyis a keresztségben beleoltottak bennünket a Szentháromság életébe, a kereszt titkába, és ez a közösség akkor nem sorvad el, ha az Eucharisztia véráramlása táplálja. „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne” (Jn 6,54) – mondta Jézus az Eucharisztiáról szóló tanításában.

A keresztáldozat megújítása mindig a Lélek kilehelése, az áldozás pedig annak befogadása; mert aki befogadja őt, „nemcsak engem fogad be, hanem azt is, aki engem küldött” (Jn 13,20) – és aki által jött. Így az eucharisztikus liturgia az a nap, amikor „megtudjátok, hogy én Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek” (Jn 14,20). Ezért (is) tanítja a szentmiséről a II. vatikáni zsinat: culmen et fons – csúcs és forrás, amit a világ nem lát és nem ismer, de mi a Lélek által megkaptunk mint vigasztalást és velünk maradást.

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria