Útravaló – 2020. március 15., nagyböjt 3. vasárnapja

Jézus beszélgetésbe elegyedik egy szamariai asszonnyal. Botrányszagú a jelenet. Egy igaz hitet élő rabbi nővel beszélget, egy szamaritánus nővel. Történik mindez Jákob kútjánál. Jézus ennél a Jákob által megszentelt, 30-35 méter mély, ősi kútnál ígéri az örök életre szökellő vízforrást.

A szamariai asszony délben jön vízért, a legmelegebb napszakban. Talán nem mer a többi asszonnyal együtt reggel jönni, el akarja kerülni a megszólást. Jézus szóba elegyedik vele, noha abban az időben a zsidóság nagy része megvetéssel és gyűlölettel nézett a szamariaiakra. A szamaritánusok a pogányokkal összekeveredett zsidók voltak, akik így részben feladták identitásukat, és a betelepített népek pogány kultuszaiból is átvettek pogány elemeket. A zsidók gyűlöletének legdurvább megnyilvánulása az volt, amikor lerombolták a Garizim hegyén épített szamaritánus templomot. A szamariai asszonyokat a zsidók vallási és kultikus érelemben is tisztátalannak tartották. Jézus élő vizet akar adni az aszszonynak, olyat, amihez képest ez a kút csak ciszterna. Érdekes, hogy a kútra két különböző szót használ az elbeszélés. Eleinte élő (azaz folyó, mozgásban levő) vizet adó forrásnak nevezi, ám amikor Jézus az igazi, élő vízforrásról beszél, akkor Jákob kútja már csak kétes tisztaságú esővízgyűjtő ciszterna lesz. Az elnevezés jól jelzi az Ó- és az Újszövetség üdvrendje közötti minőségi különbséget.

Az élő víz, amit Jézus ad, az általa hozott kinyilatkoztatást és üdvösséget jelenti. Ilyen értelemben használja a víz hasonlatát már az ószövetségi Szentírás is. „A bölcs tanítása élet forrása” (Péld 13,14). „Ti, szomjazók, gyertek a vizekre mind… és élni fog lelketek” (Iz 55,1–3). „Aki belőlem iszik, még jobban szomjazik engem” (Sir 24,21). Az evangélista nyilvánvalóan gondol a keresztség szentségére is, ezt jelzi a keresztségre való rövid utalás a fejezet elején (Jn 4,1–3) és a Nikodémussal való találkozás közelsége is, ahol Jézus a vízből és Lélekből való újjászületésről beszél (Jn 3,5). Az asszonnyal beszélgetve kitér arra, hogy Isten igazi imádói Lélekben és igazságban imádják őt (Jn 4,23–24). Ezzel a kijelentéssel nem az intézményesített, liturgikus imádást akarja szembeállítani a lelki imádással. A János-evangéliumra jellemző kettősség van itt: a földi és a mennyei, az alulról jövő és az odafentről származó. A Jeruzsálemben és a Garizim hegyén folyó imádás így áll szembe a Lélekben és igazságban történő imádással.

Isten igazi imádása a Szentlélek által lehetséges, abban az új templomban, aki maga Krisztus (Jn 2,19). Ő az Igazság (Jn 14,6), az igaz Isten (1Jn 5,20). Az ő Lelke által kiálthatjuk: Abba, Atyánk. Csak őbenne tudjuk imádni az Atyát, hiszen „Istent soha senki nem látta, az egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki” (Jn 1,18). A kereszténység nem pusztán lelki, individualista kultusz, hanem a Szentlélekben és Krisztusban, az Igazságban való imádása az Atyának. Az asszony megtér, és magával hozza pogány szomszédait is. Előre utal ez a szamariaiak megtérésére (ApCsel 8). Az asszony megjegyzése: „a Messiás majd eljön, és mindent a tudtunkra ad” (Jn 4,25), utal a szamaritánusok sajátos messiásvárására. Ők eljövőnek nevezték a Messiást, aki a mennyből, Istentől jön, és mindent kinyilatkoztat, amit ott, Istennél látott. Jézus az igazi beteljesítője ennek a várakozásnak, hiszen ő a mennyből szállt alá (Jn 6,41), ő az, aki mindent tudtul ad nekünk, amit az Atyánál látott (Jn 15,15).

Magyar Kurír