Útravaló – 2020. március 8., nagyböjt 2. vasárnapja

Nézőpont – 2020. március 8., vasárnap | 5:00

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Márciusban Várnai Péter címzetes prépost ad útravalót.

Kákonyi Asztrik ferences atya munkássága a XX. század magyar egyházművészetének legkiválóbbjai közé tartozik. A színeváltozás táblaképét az óbudai kis kápolnában, zárt ajtók mögött festette meg. A nagyböjti alkotás napjai alatt senkit nem engedett a közelébe. Csak a szénrajz vázlatait láttuk, azt is kevesen. Húsvét vigíliáján valódi reveláció történt. Lekerült a lepel a csodás képről, és az éjszakai körmenetről beáramló hívők a dicsőség káprázatával találkoztak. Jézus és mellette az Ószövetség két prófétája, azzal a fénnyel körülölelve, amely csak a Feltámadott sírjából áradhat ki. A fehér, az arany, a narancs egymásba is átszűrődő számtalan árnyalata. Elkápráztató! Ellenpontként a kép alsó harmadában az apostolok egy szellemi-lelki gravitáció állapotában vannak. Sötétbe öltözötten, barnába burkolódzva. Nemcsak a szerkesztés kontrasztja döbbenetes, hanem az a vonzerő, amely nem enged kilépni Krisztus dicsőségének bűvköréből. Az isteni fényözön magával ragad és csodálatra késztet. A táblakép – ha sajnos megcsonkítottan is –, gyönyörűséges ékessége a ferencesek szécsényi rendházának.

Alig kezdődött el a nagyböjt, és máris Jézus megdicsőülését szemléljük. Vajon nem korai a betetőzést láttatni? Életünket előrefelé éljük és visszafelé értékeljük, de mindkét útszakaszt a szemközti reflektor világítja meg. Ez a végső beteljesülés fénye. Meglehet, képtelenségnek tűnik kiszakadni a rossz szokások vonzásából, leszámolni egy régi bűnnel vagy végre világosan különböztetni bűn és igazság között, de a jóságnak és a tisztaságnak a hatása alól lehetetlen kivonni magam. Visszatekintve évtizedek mélységeibe megállapíthatom ugyan, hogy „lelkek és göröngyök közt botoltam” (Kosztolányi), de Jézus szent jelenlétének fényétől nem tudom függetleníteni magam. Mert „benne élünk, mozgunk és létezünk”. Istentelen hatalmi erők mesterségesen alakítottak ki olyan közvélekedést, miszerint örök élet nem létezik. Örök boldogság sincsen. Ha mégis van, akkor az egy kegyetlen világ kegyetlen szenvedései árán érhető el. Mintha Isten az örök boldogsággal adna kárpótlást. Mivel a szenvedés léte nem tagadható, így tehát vagy földi boldogság, vagy az Isten távoli dicsősége.

Ezzel szemben Isten a saját boldogságába hív meg. Dicsősége az ember boldog élete, ami a földi léttel kezdődik és a vele való közösségben éri el a teljességet. Isten dicsősége az a bizonyosság, hogy értelme van a dolgoknak. A létezés értelme maga a tiszta Lét. A földi pályafutás nem egy tükörjégen, tejfehér ködben lavírozó autózás, hanem értelmes cselekvések átfogója. Ezért van értelme iskolába járni, megházasodni, gyermeket nemzeni, muzsikálni és házat építeni. Mindez maga az Isten dicsősége. Nemcsak az alkotást és a tevékenységgel tele életet tartjuk értelmesnek. Isten kegyelmi kincsestárába kerül bele a lakáshoz kötött beteg imája, az ágyat elhagyni képtelen nyomorult felajánlott szenvedése és a köz javáért végzett áldozatos szolgálat. Tehát mégiscsak értelmessé lesz az értelmetlennek tűnő is, mert „gyarló testünket hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez” (Fil 3,21).

Egy nép elvesztegetett évtizedei. Benne a jól képzett gondolkodókkal, perifériára szorított szakemberekkel, a családokat kínzó bizonytalansággal, az erkölcs nélkül felnövekvő nemzedék út- és hazakeresésével. Értelmetlen volna? Hiábavalóság és kizárólag nagypéntek és halálosan csendes nagyszombat lenne? Nem, de megérteni a történéseket csak a Jézust körülölelő fény, azaz a hit világosságánál lehet. A fájdalmak közepette és azon túl is felfénylik a húsvét, a Jézus üres sírjából kiáradó ragyogás. Már a nagyböjt elejétől végigpásztázza utunkat, hogy „megtisztult lélekkel, örvendezve szemléljük dicsőségét” (nagyböjti könyörgés).

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria