Útravaló – 2021. február 17., hamvazószerda

A nagyböjti idő kezdetén a bűnbánat jeleként hamut hintünk fejünkre. A hamu tudatosítja bennünk: porból lettünk, és visszatérünk a porba. Emberek, véges teremtmények vagyunk, testi létünk időleges, véges, mégis sokszor úgy élünk, mintha nem vennénk tudomásul ezt, mintha örök időnk, végtelen időnk volna.

Egy-egy év épp ilyennek tűnhet: végtelen időnek, amikor lassan peregnek a percek vagy alig akar eltelni egy-egy hét, hónap, alig akarunk már egy-egy kis szabadsághoz, pihenőhöz, ünnephez elérkezni. Aztán hirtelen megint hamvazószerda van.

Közben eltelt tizenkét hónap, és mi történt veled? Mi történik velünk nap mint nap az életben? Semmi – a legtöbben ezt válaszoljuk, amikor kérdeznek. Különös élménye az embernek a semmi: másra számít, jobbat vár, jobbat gondolt magának. Különös elvárásaink vannak a napjainkról, várjuk, hogy esemény legyen. És még sincs semmi.

Először is a kérdés: mit várok? Várakozom valóban vagy inkább elvárok? Elvárom, hogy tiszteljenek; hogy rend legyen körülöttem; hogy szeressenek, hogy becsüljenek, hogy fölnézzenek rám. Elvárom, hogy úgy kezeljenek, ahogy én akarom; elvárom, hogy olyan történjen csak, ami nekem tetszik; elvárom, hogy legyen boldogság, rend, öröm körülöttem és bennem.

A „semmi” feldühít, és agresszívvé tehet: dühömet aztán megpróbálom levezetni, főleg a másikon. A gyöngébben, akiről azt gondolom, hogy alattam van. A világban valóban ezt látjuk és tapasztaljuk. Dühös és agresszív emberek közt élünk: káromkodnak, lökdösődnek, Istent és embert nem ismerve járnak-kelnek.

A keresztény ember éppen a nagyböjti időben még intenzívebben szembesül a semmivel, és Krisztus példája alapján gyakorolja, hogy elutasítsa a világ fiainak agresszióját, meg akarja tanulni helyesen kezelni a dühét, a tehetetlenségéből fakadó gyilkos vágyat, hogy lenyomja a másikat, csak hogy legyen valami, hogy érvényesüljön.

A böjt a lemondások ideje, a tudatos figyelem ideje. A nagyböjti időben érdemes volna még tudatosabban élni és figyelni, felismerni, hogy az életem minőségéért magam is felelős vagyok.

Alapdolgokkal kell kezdeni mindig: az első ilyen, hogy köszönök és megköszönök. Ez volt az első, amit szüleink megtanítottak nekünk, és ezt felejtjük el leggyorsabban. Köszönök Istennek, amikor csak tehetem: reggel, délben, este. Amikor hallom a harangszót, vagy templom, kereszt előtt megyek el. És köszönök az embereknek, amikor találkozom velük: hallhatóan, értelmesen. Fölismerem a másikban az embert. Meg nekem is jólesik, ha köszönnek nekem, ha nem csak átnéznek rajtam.

Aztán nézzük az elvárásainkat: nyújtom azt, amit elvárok? Vagy csak kifogás van, hogy nekem ne kelljen valamit megtenni, erőlködni, viselkedni? Másra mutogatni tudunk jól. A bűnbánat a felelősségemre hívja fel a figyelmet: én tettem. Én vagyok hanyag, én vagyok rendetlen, figyelmetlen, kényelmes, lusta. Csak könnyebb ráfogni a másikra, a családtagra, a szomszédra, bárkire.

Tegyünk mindennap valami jót, legyünk kedvesebbek, figyelmesebbek. Rajtam is múlik, hogy milyen ez a világ, milyen a családom, a közösségem. X. Kelemen pápa (1590–1676) jelmondata ez volt: bonum auget, malum minuit – a jót fokozva, a rosszat csökkentve. Ez legyen nekünk is a vezérelvünk a következő időszakban.

Magyar Kurír