Útravaló – 2021. február 21., nagyböjt 1. vasárnapja

Szeretteim, Krisztus meghalt egyszer a bűnökért, az Igaz a bűnösökért, hogy Istenhez vezessen bennünket – hallottuk Péter apostol levelében. Akár alapgondolata is lehetne ez a böjtünknek, mert minden benne van, amit el akar mondani nekünk az Egyház a böjti idővel.

Ha végiglapozzuk a Szentírást, észrevesszük, hogy a 40-es szám végigkíséri a választott nép életét és Krisztus életét is. Negyven napunk van most nekünk is arra, hogy készüljünk. Hogy átgondoljuk életünket. Krisztus az Istenhez akar vezetni bennünket. Vajon jó úton járunk? Hallgatunk szavára?

Kivonulás ez a negyven nap, a pusztába. Valóban el tudunk vonulni? Egyáltalán mi is ez a kivonulás, és hogyan tehetjük meg, amikor annyi minden történik velünk, amikor annyira zajlik körülöttünk az élet? Fontos volna, hogy naponta néhány csendes percünk legyen, amikor nem szól a rádió és a tévé körülöttünk, amikor magunkra maradunk a gondolatainkkal. Ezek a fontos percek, mert akkor derül ki, hogy igazán mi foglalkoztat, mi az, ami nyomaszt bennünket, amiket meg kellene oldani az életünkben.

Ha csendben maradunk, megérezzük: ezek a gondolatok vadállatként ólálkodnak körülöttünk, ezért is félünk egyedül maradni velük. Félünk, hogy felfalnak bennünket, hogy felforgatják az életünket. És titokban abban reménykedünk, hogy majd megoldódnak. De csak akkor oldódnak meg, ha merünk velük foglalkozni, ha elhagyjuk a félelmet. Ha Jézussal együtt ülünk le a pusztában, megszelídíthetjük ezeket a fenevadakat.

Corona Bamberg, egy bencés apáca Az emberség ára című könyvében ír a korai szerzetesek sivatagba való kivonulásáról, és egyik beszédében így foglalja össze: „A kezdeti szerzetesek számára a sivatag az Isten előtt való magányos hallgatás helye, ami egyáltalán nem volt kedélyes. A sivatag az a hely, ahol a jó és a rossz hatalmak összecsapnak. Hittek ezekben a hatalmakban, és érdemes odafigyelni, hogy mi van e hitük mögött. Nem érthetjük meg világunkat, ha ezeknek a hatalmaknak dimenzióját figyelmen kívül hagyjuk. A kezdeti szerzetesek életének lényeges eleme, hogy tudatosan beleálltak a gonosz hatalmak csatájába. Fontos megértenünk, hogy ezek nem patologikus álmok, hanem valóságok voltak. A gonosz hatalmakkal való csatározás a világ alakítását jelentette számukra, ezekben a harcokban az élet valóságával küzdöttek meg. Mindezt Az ostromlott ember című fejezetben próbáltam leírni. Manapság szégyelljük az ilyesmit komolyan venni, de így a valóság egy fontos darabja mellett észrevétlenül megyünk el. Van egy mondás: ha valaki nem hisz a sátánban, eltéveszt valamit. Szent Antal megkísértését Grünewald rettenetes vadállatokkal való küzdelemben festi le, ahogy talán még legrosszabb álmainkban sem éljük meg. Mindezek közepén Antal érintetlenül ül, arca nyugodt, ragyogó, vidám, mellyel a festő jelzi, mi a különleges a démonokkal folytatott küzdelmében. Valóságos, fenyegető, de nem kilátástalan ez a küzdelem. Antal nem egyedül magáért harcol, helyettesítőként küzd, és Jézus győz benne.”

Jézusból olyan béke és erő árad, amely békével tölti el a világot. Ő maga a szövetség, melyet megígért Isten Noénak. Nem pusztítani akar, hanem békét. A természettel is békében él. És erre hív minket is, erre a kiengesztelt életre. „Higgyetek az evangéliumban” – hirdeti Jézus. Higgyünk a jó hírben, abban, hogy van még öröm és béke a földön. És higgyünk abban, hogy nekünk is kell azért tennünk, hogy megvalósulhasson Isten országa itt a földön.

Magyar Kurír