Útravaló – 2021. június 20., évközi 12. vasárnap

A régészeti kutatások szerint Jézus idejében a Genezáreti-tavon járó hajók tizenkét-tizenöt embert szállítottak, a hirtelen viharok pedig, melyeket ugyancsak említ az evangélium, ma is jellemzik ezt a vidéket. A valósághű élethelyzetek Jézus feltámadásával új perspektívát nyernek: a hajó az Egyház képe lesz, a tanítványok közösségéé, akiknek el kell rugaszkodniuk Jézus fizikai közelségének biztonságából, és ki kell lépniük a történelem tengerére, ahol létükért szüntelen küzdenek. A víz hullámai a zsoltáros szimbólumvilágát idézik: a halálos fenyegetettséggel való harcolás realitását, ahonnan csak Isten mentheti ki az embert.

Isten hallgat, a hallgató Isten pedig kiáltásra készteti a vele tartó embert. A tanítványi lét fontos kritériuma ez: Isten távollétét észlelve nem vádaskodnak az apostolok, hanem küzdenek és mindeközben kiáltanak. Ennek a kiáltásnak pedig már az ókeresztény prédikációk szerint is a zsoltározás a legjobb eszköze, ahogy a IV. században élt Aszteriosz homíliájában találjuk: „Elérkezik az egyetemes hajótörés ideje, anélkül hogy az életet elárasztanák a gonoszság hullámai, hogy akik végül keresztényeknek találtattak, el ne vesszenek a bűnösökkel, mert nekik Isten megadja majd az üdvösség horgonyát a vihar által hányt hajóhoz, a zsoltár szavát, hogy kapitányként tekintetét az ég felé fordítsa, és ezt kiáltsa: Szabadíts meg, Uram, mert az igaz vész el!”

A nyári időszak sokaknak alkalmas idő lehet arra, hogy a kiabálás helyett megtanuljanak kiáltani: zsoltározni. Azért is tehetjük ezt, mert a mi Urunk kívülről tudta valamennyit, végezte őket, emberként ezek által tanulta meg Atyját megszólítani, miként Márk evangéliuma szerint utolsó ismert szava is egy zsoltárrészlet volt. Azzal pedig, hogy Krisztus hasonlóvá lett hozzánk, és magára öltötte ezt az imaformát, testvéreiben, a keresztényekben egyszerre „imádkozik értünk, imádkozik bennünk, és imádást is kap tőlünk” (Szent Ágoston).

A zsoltárok világában magunkra ismerhetünk, mert a zsoltáros kiáltása fuldokló és bizakodó, Istenre tekintő és magától elforduló, megnyugvó és keményen dühöngő. Megtanítja nekünk, mi a szent harag és annak romlott formája, a cirkuszolás közötti különbség, miként egyszerű a mélység és gazdagító a szegénység. Aki belevág ebbe a kalandba, a Szó által gyakran megtapasztalja az ima méltóságának mértékét: az ég és a föld, a magasság és a mélység találkozását – „angyalaid színe előtt magasztallak, Istenem”, döbben rá a 137. zsoltár imádkozója.

De a keresztények hamarosan hajónak nevezték a templom bejáratát és szentélyét összekötő részt is, a földi Egyház képét, melyen keresztül az emberi élet útja eljut a (mennyei) szentélyig. Ezt a sokszor hepehupás, mégis díszített utat a járószint fölötti magasból a szentek ábrázolásai kísérik; a szenteké, akik földi életútjuk minden vihara közepette az Egyház hajójában és végső céljukra irányultan keresték Krisztust, így lettek a hit példaképei, a zarándoknép közbenjárói, kísérői.

Megrendítően szólalt meg 2005 nagypéntekén, a Colosseumnál az Egyház és az üdvösség történetének ezt a drámai csodáját megfogalmazó imádság, miközben a már-már haldokló II. János Pál pápa a keresztet mint kifeszített vitorlát mutatta föl emeleti magánkápolnájából a világnak: „Urunk, Egyházad sokszor egy süllyedő hajónak tűnik számunkra, amely már telve van vízzel, és amely menthetetlenül léket kapott. Bukásunkkal téged is a földre rántunk, és a sátán nevet, mert azt reméli, hogy te ebből az esésből nem tudsz többet felkelni; hogy te magad is legyőzöttként a földön maradsz, belevonva Egyházad esésébe. És te mégis felkelsz. Te felkeltél – feltámadtál, és minket is újra fel tudsz emelni.”

Magyar Kurír