Útravaló – 2021. november 14., évközi 33. vasárnap

Nézőpont – 2021. november 14., vasárnap | 5:00

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Novemberben Juhász Ferenc miskolci plébános ad útravalót.

Okos elődeink, hogy úrrá legyenek az időn, beosztották azt. Naptárakat és órákat szerkesztettek. Az ugyanis kevéssé vált az emberiség számára, hogy reggel van, dél meg este. Több ezer éves kultúrák ámulatba ejtő, csodálatos órákat, naptárakat kísérleteztek ki, a természet ritmikusságát felhasználva tájékozódtak. Óra, perc, másodperc és annak töredéke, ma már egészen megszokott időegységek. Egy világversenyen például a célba jutókat sokszor ezredmásodpercnyi pontossággal mérik. Ma már ezredmásodperccel is legyőzheti az egyik ember a másikat.

A szorosra fogott idő fogva tart minket is. Sok tennivalónkat már nem is a fontosságuk szerint mérlegeljük, hanem egyszerűen aszerint, hogy van-e rájuk időnk. Bizony, nagyon sok az aránytévesztő ember, aki úgy érzi – és sokszor azzal menti is magát –, hogy nincs ideje. Bármennyire nehéz is, ebben a versenyfutásban olykor-olykor meg kell állnunk.

Az egyházi év végéhez közeledünk. Megint körbejártuk egyszer. Elszaladt az esztendő, és nem nagyon tudtunk mindenre figyelni. De arra a napra és arra az órára oda kell figyelnünk, amikor az Emberfia visszatér. Ebben a várakozásban éltek az apostolok, és ebben él az Egyház is. Az Emberfia közel van. Nem szalad el az az óra észrevétlenül, nagyon is határozott, világos lesz. Használjuk fel az időt jól, hiszen minden óránk az utolsó. Egyetlen mondatot kerüljünk: Lesz még rá idő!

Ha gyenge idegzetűek hallgatnák ma Jézus szavait az evangéliumban, bizonnyal azt gondolnák, most következik el a vég, hiszen amiről szólnak, azt napjainkban majdnem mind tapasztaljuk. Nem nehéz felcsapni holmi prófétának, és hirdetni: tessék megtérni, és közénk állni, mert íme, a Bibliában meg vannak írva mindazok, amik napjainkban történnek, tehát itt a vég, de legalábbis közel. Az evangélium azonban nem jóslások könyve. Nem azt kell kutatnunk Jézus szavai nyomán, hogy mikor lesz a világ vége, hanem azt, mit tegyünk, és hogyan éljünk addig. Csak a maradandót szabad építenünk. Mindenkinek meg kell keresnie, hogy abban, amit most csinál, mi a maradandó, vagy legalábbis mi tart ki addig, amíg az Úr el nem jön.

Emlékszem egy évekkel ezelőtti történetre. Kórházba hívtak, beteghez. Az egyik szobában mesélték, hogy két órával azelőtt meghalt közülük valaki, egy asszony. Már nem beszélt, és nem adott életjelet, csak egyetlen dologra volt képes: az oldalán feküdt, és napokon keresztül mereven figyelte az ajtót. Egyszer csak belépett a szobába a fia, ő elmosolyodott, és meghalt. Ki tudja, milyen álma teljesült e pillanatban. A fiában Jézus jött el hozzá. Én így képzelem el a világ végét. A halálról persze mindenkinek van egy története. Akár több is. De valójában nekünk az életről kell beszélnünk. És az életre kell gondolnunk, mindig. Nem arra, ami volt – és az emlékeinkben élni –, hanem arra, ami lesz. Ami előttünk áll, s ami ránk vár. Ne higgyük el olyan könnyen, hogy ha vége, akkor mindennek vége van. Az az asszony talán egy egész élet nagy kérdésére kapott választ abban a pillanatban. Valahogy így figyelhették az apostolok is az eget, ahonnan Jézust várták vissza. Hosszú idő kellett, amíg ráeszméltek: a vég elérhetetlen és felfoghatatlan. A vég, az egyszer csak eljön, de addig az életre kell gondolni.

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria