Ezermester műszerész nagyapám párját ritkító módon felszerelt, hatalmas, olajszagú műhelyében gyermekként mindig elámultam, hogy mennyi és milyen sokféle szerszám található. A legegyszerűbb eszközöktől kezdve egészen a legkomolyabb gépekig mindennek megvolt a maga helye. Ezek az önmagukban holt tárgyak akkor kezdtek igazán életre kelni, amikor nagyapám a szakértelmével, ügyességével és fogyhatatlan munkaszeretetével kézbe vette, beüzemelte őket. Gyermekként rendkívüli biztonságérzetet adott a tudat: egyszerűen nem létezhet olyan elromlott biciklikerék, játék mozdony vagy éppen technikaórára készítendő remekmű, amit nagyapám a műszerei bevetésével ne lenne képes gyorsan és tökéletesen megcsinálni.
Lehet, sajátos megközelítés, de mindenszentek ünnepén nekem valahogy mindig a nagyapám sufnija jut eszembe. Hiszen a szentek is sokfélék, akárcsak a szerszámok, műszerek. Egyik sem helyettesítheti igazán a másikat – ahová csavarhúzó kell, ott a fogóval nem sokra megyek –, és mindegyiknek megvan a maga sajátos funkciója. Ám csak akkor tudják megfelelően betölteni a feladatukat, ha engedelmeskednek a szakember kezeinek, elgondolásának, és ha engedik, hogy a többi eszközzel összehangolva a mesterember építő terveinek részesei legyenek.
Isten is ilyen „Mester”, a világ az ő műhelye. És különféle élethivatásokat ad, személyre szabva: pápáknak, püspököknek, papoknak, vértanúknak, hitvallóknak, egyháztanítóknak, szerzeteseknek, családapáknak vagy családanyáknak, szüzeknek, özvegyeknek vagy épp a legelesettebbeket szolgáló kiválasztottaknak. Egyvalami azonban mindannyiukban közös, akár a világ számára mintegy névtelenül, rejtve megélt módon is: Isten mindenkit életszentségre hív. A mesterember, jóllehet puszta tárgyakkal dolgozik, mégis mintha hűséges, általa jól ismert munkatársaiként vonná be a tevékenységébe a szerszámokat. Isten annál inkább: ő egyáltalán nem lelketlen eszközökként, hanem szabad döntésre képes, vele együttműködésre hivatott munkatársaiként tekint az életszentség útján járni akaró, bukdácsolásaikban is a hitelességet mutató övéire. A szentek számára is bátorító, hogy Isten a teljes emberi személyt megdicsőülésre hívja, ezért nekik is jó a szentek közösségének legkiválóbb tagjára, a Boldogságos Szűz Máriára tekinteniük, aki, bár maga is ember, „kegyelemmel teljes” mivoltában már testében-lelkében megdicsőült. Ez lesz Isten minden szentjének legvégső, boldog állapota.
És addig? Addig a földi élet zarándokútján ők a mi legmegbízhatóbb útitársaink, akik jól tudják, milyen a nyolc boldogság „íze”, amit a földhözragadt gondolkodás leginkább megütközéssel vesz, kinevet, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagy. Tudják, és életükkel tanítják, milyen jó a Mesterhez tartozni, munkatársainak lenni, és „műhelyében” élve, kezei között, vele és egymással együttműködve, saját értékeik, karizmáik, tevékenységeik és szenvedéseik által alakítani, faragni, tisztítani, nemesíteni, javítani ezt a világot is, melyben Isten országának magvait az Úr szerető jóságában már elhintette.
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria
