Útravaló – 2025. november 2., halottak napja

„Miért sírsz, hol fáj?” – szoktuk kérdezni, ha egy magányos, síró gyermeket látunk a földön ülve, összetört biciklije mellett. A kérdő szavak lassan előhozhatják belőle a sebeket: megmutatja vérző térdét, mélyen lehorzsolt könyökét. De akár a lelki sebek is megmutatkozhatnak: sír, mert önmaga előtt is kudarcot vallott a mutatványa, vagy mert már előre szembesül a kemény számonkéréssel, ami otthon vár rá, hogy miért nem vigyázott jobban magára, a ruhájára és a biciklire. S a lelki sebek sokszor még a fizikai sérüléseknél is jobban tudnak sajogni.

Halottak napja van. A mai nap legfőbb szereplői azonban mégsem a könnyek, bár kétségtelenül azoknak is megvan a maguk létjogosultsága. Ne feledjük: Jézus maga is megsiratta Lázárt, pedig jól tudta, hogy szeretteinek örömére és isteni hatalmának megmutatására fel fogja támasztani őt. Isten jól érti az emberi könnyeket. És ha valaki beszélni kezd a fájdalmáról, akkor derül fény a legbelsőbb sebekre is: szeretteink távozása mindörökre seb marad, még ha időben távolodunk is elvesztésük traumájától. De ahogyan hitünkben a végszó nem nagypénteké, úgy életünkben sem a könnyeké. Jézus sebei is sebek maradnak, melyeket feltámadása után megmutat tanítványainak, de már nem vérző, sajgó sebek azok. A kegyelem képes igazán gyógyítani sebeinket, és felszárítani az Isten előtt sokszor kedves áldozatként serkenő, igazgyöngyökként pergő emberi könnycseppeket.

Különös egybeeséssel ajándékoz meg bennünket a kalendárium, amikor öt-hat évenként egyszer vasárnapra esik halottak napja. Minden vasárnap egy „kis húsvét” ugyanis, a hét első napja, melyen a harangzúgás szívünkbe örömet lopva arra emlékeztet, hogy a tanítványok húsvét hajnalán üresen találták Jézus sírját. Már a tegnapi ünnep is bátorít minden évben: elhunytjainkra való imádságos emlékezésünknek akkor van igazán értelme, ha előtte a megdicsőült testvérekben már megünnepeltük Krisztus Urunk húsvéti győzelmét. Amúgy is hajlamosak vagyunk a november eleji napokból amolyan „kétnapos halottak napját” faragni, megfeledkezve a szentek boldog közösségéről, hazaérkezett testvéreinkről. Pedig nem véletlen, hogy Egyház Anyánk előbb mindenszentek ünnepének örömével tölti el a szívünket. Idén pedig még az is erősít, hogy a vasárnap fénye ragyogja be emlékezésünket. A húsvéti gyertyára tekintve ma, miként húsvét éjszakáján, elárasztja Isten népének szívét annak vigasza, hogy nincs az a sötétség, amit Krisztus világossága képtelen volna eloszlatni. Fölötte, az egyetlen Úr fölött még a halál, a gyász sötétsége sem úr. „Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen; és én feltámasztom őt az utolsó napon” – tanítja Jézus. Ahhoz azonban, hogy feltámasszon, törvényszerű, hogy a halál kapuján mindannyiunknak át kell haladnunk. Ez alól az emberré lett Fiú sem volt kivétel: halála valóságos volt a Golgotán, de feltámadása is valóságos győzelem. Jó Pásztorunk a „halál sötét völgyében” is előttünk jár. Akár a saját halandóságunkkal vetünk számot, akár szeretteink elvesztése miatt fakadó könnyeinket morzsoljuk el arcunkon, jó tudnunk: reményünk megalapozott, mert aki megígérte, hogy feltámadást hoz, az nem más, mint maga a Feltámadott!

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír