Varga János gyémántmisés pap: Nem lehet Jézus Krisztusról csak úgy „általában” beszélni

„A szívem majd megszakadt, amikor átléptem a házunk küszöbét, és elindultam Tiszakerecsenyből a konkurzusra, felvételire az egri szemináriumba. Anyám kezét úgy kellett magamról lefejtenem, nagyon fájt, hogy döntésemmel ekkora fájdalmat okozok neki. Azt mondta, ha elmegyek, azt nem fogja kibírni. Már nem vitatkoztak velem, csak mindannyian zokogtak. A faluban is arról beszéltek, hogy elment az eszem..., osztályfőnököm is eljött hozzánk, és elmagyarázta édesapámnak, hogy ostobaság a papságot választani, amikor az Egyháznak nincs jövője. A szentelésem évében 64 papot zártak börtönbe. Édesapám nagyon féltett, mert tudta, mit jelent ártatlanul börtönbe kerülni. Bezzeg József atya kísért el a konkurzusra, és látta rajtam, hogy szinte magamon kívül voltam.

(...) mint amikor a mágnes vonzza az anyagot. Nem tudod az irányát megváltoztatni, egyszerűen húz magához, és semmit nem tehetsz.

Szenvedtem a családomnak okozott fájdalom miatt, mégis mennem kellett.

Gyermekkoromban, ha megkérdezték, hogy mi szeretnék lenni, azt válaszoltam: református tábori lelkész. Édesanyám és testvéreim is reformátusok voltak... édesanyámmal a református templomba jártam, mígnem a szerzetesrendek feloszlatása után a faluba érkezett egy szalézi: Bezzeg József atya. Énektanár volt a nyergesújfalui gimnáziumukban. Rácsodálkoztam a papi életére: mindent a hivatásának rendelt alá, és nagyon szegényen élt. (...) Talán akkor született meg bennem a szándék, hogy tényleg lelkész leszek, de olyan, mint ő. Majd elvégeztem a gimnáziumot, és közben szerelmes lettem. Közeledett a felvételi ideje, Bezzeg atya sürgetett, mert el kellett küldeni a kérelmet és az okmányokat a felvételihez. Ettől a kérdéstől már előre féltem. Tudtam, hogy nehéz döntés lesz. Ezt kedvesemmel is meg kellett beszélnem. Eléggé szeretett ahhoz, hogy lemondjon rólam. Nemcsak szép volt, hanem okos is, meg mélyen hívő vallásos ember. Azt mondta: harcolna értem egy életen át, de hát az Istennel? Ebben a küzdelemben csak ő veszíthet. Tisztában volt a dologgal, mert nagybátyja is katolikus pap volt. Fájdalmas szakítás volt, de nekem ez egy nagy lökést adott a döntésben.

...mint amikor az édesanyák, útban a haláltáborok felé, látszólag eldobták maguktól gyermekeiket, hogy nekik életük legyen. Ha ő le tud mondani rólam, miért ne mondanék le én is önmagamról – Krisztus kedvéért?

Édesanyám nem tudta elviselni, hogy a fia katolikus pap lesz. Pedig ő is nagyon szeretett. Édesapám sem járult hozzá, mert féltett. Négy lánytestvérem nem tudta, hogy milyen álláspontra helyezkedjenek... Amikor hazaérkeztem a felvételiről, senki nem szólt hozzám, heteken keresztül olyan volt az otthonunk, mint egy siralomház. Nagyon fájt, hogy mindezt én okoztam. De szépen lassan hallgatólagosan mégis elfogadták az utamat, és segítettek a szükséges holmikat összeszedni... Elindulásom olyan volt, mint egy temetés, mindenki sírt, és senki nem kísért el. Leírhatatlan kínt éltem át. Édesapám pár nappal előbb egy fémpántos faládában vonatra adta csomagomat, de engem nem vitt magával az állomásra. Egyedül kellett elindulnom a szemináriumba is. A Tiszán, egy ladikon vitt át a révész. Akkor ott sok minden megfordult a fejemben (…), életem legszebb összefüggő öt esztendejét mégis a szemináriumban töltöttem el. Lassan-lassan a családom is elfogadta a választásomat, mert látták rajtam, hogy boldog kispap vagyok.

A  szubdiakonátus (szentelés előtti) lelkigyakorlaton nagyon szíven találtak a pusztadobosi plébános szavai. Azt mondta, hogy a pap élete hasonlít a fenyőfához, amely egyenes gerincű, égmagasságú, viharokban orgonaszavú, gyümölcstelen sorsú, de lombját sohasem hullatja. Majd hozzátette: egy ferdén rakott oszlop előbb-utóbb eldől. Ez vágott engem igazán mellbe. A lelkigyakorlat végére annyira elbizonytalanodtam, hogy bementem a rektor atyához tanácsot kérni. Döntésképtelen voltam. Féltem, hogy rossz pap leszek, és el fogok kárhozni. Nem mertem vállalni a végleges elkötelezettséget. Megértéssel volt irántam, és ígérte, hogy továbbítja a főpásztorhoz. Ő sem firtatta a dolgot. Mindezek ellenére nagyon szenvedtem, hogy nem állhatok ott a kispaptársaim között. (...) Néhány hónap múlva behozhattam a lemaradást. Esztergomban lettem szubdiakónus, aztán már a társaimmal haladtam tovább. Így lettem tehát pap, Isten hívására válaszoltam, aki próbatétel elé állított, de cserben nem hagyott. (...)

Az első szentmisém a plébánia udvarán volt. A nyári napsütéstől felforrósodott a kehely, benne a bor. Áldozáskor mint izzó parázs égette a nyelvemet, ajkamat, torkomat, átjárta minden porcikámat. Amikor kiürítettem a kelyhet, ezt imádkoztam: »Krisztus vére, részegíts meg engem, hogy az első szerelemnek ebben a mámorában mindig megmaradjak!« Soha nem bántam meg, hogy a papi hivatást választottam.

A hat évtized alatt velem együtt az Egyház is alakult. Már tudjuk, hogy új utakat kell találnunk, de még mindig keressük azokat. (...) Sok mindennel próbálkoztam, ami vagy sikerült, vagy nem... A 80-as években nyaranta három turnusban is fogadtuk a szatmári gyermekeket: kezdetben Szatmárcsekén, majd a gulácsi Tisza-part vadregényes, a világ zajától elzárt csöndjében, titokban, nagy kockázatot vállalva. Senki sem tudta, hogy ott vagyunk, csak a szülők... Nem kértünk pénzt a táborozásra, egyszerű körülményeket, de sok örömteli napokat, lehetőségeket teremtettünk számukra. A szegény ember néha gazdagabb... Most, a jóléti világban már nem tudnánk ezt megvalósítani.

Szent Pál apostolt Korinthusban gazdag kultúra, sport, tudomány, filozófia fogadta. Büszkék is voltak rá, az apostolt is elkápráztatta. Mégis azt mondta nekik: mindezeken túl én különb utat mutatok nektek – ekkor írta meg a Szeretethimnuszát (1Kor 13). Mi is így ideologizáltuk meg a táborozásokat, mondván:

az iskolában megszerzett ismereteken, tudományokon túl mi különb utat mutatunk a fiataloknak... Az együvé tartozásnak, a barátságnak, a közösség élményének a megtapasztalását.

Nem hozhattak magukkal semmilyen hangtechnikai eszközt, ami elvonta volna a figyelmüket, és éppen olyan magányosak lettek volna, mint otthon... Másik célunk az volt, hogy tudják megosztani egymással a bennük feszülő gondolatokat: nehézségeiket, örömeiket... Hagytuk, hogy a reggeli szentmise után annyit beszéljenek, amennyit csak bírnak. Igyekeztünk közöttük nyitott fülekkel járni. Nem a kíváncsiság hajtott bennünket, hanem a délutáni közös beszélgetés témáit kerestük...

Ecclesia semper reformanda. Folyton változáson megy keresztül. A 60-as években még nem kíméltük magunkat, nem sajnáltuk a fáradságot... Jánkmajtisi elődömmel kerékpárra ültünk, és a nyolc fília minden katolikus családjának otthonába ellátogattunk, ahol engem bemutatott. Ma már erre nincs idő. Rohanunk, de merre? Ma az Egyház már nem nagy csorda, konda, hanem kisded nyáj. Önálló személyként, családokként, közösségekként kapcsolódunk az Egyházhoz. Véleményem szerint a papnak ezekben a közösségekben kellene élnie. Manapság nem lehet úgy pasztorálni, mint régebben. Szép, hosszú prédikációkra nem figyelnek az emberek.

Nem lehet Jézus Krisztusról csak úgy „általában” beszélni, a Vele való találkozáson kell munkálkodni. Az evangélium az életről kell, hogy szóljon.

Szóba kell állni az emberekkel. Személyes kapcsolatot kell kiépíteni és fenntartani velük. Nem kell félni, ha a plébánia nyitottá, közösségi térré válik. Nem szabad elszigetelődni, és csak a szentmisékre, hittanórákra és más ájtatosságra korlátozni az örömhír terjesztését. Jézus az emberek között élt, és az adott nehézségre válaszolva tanított, gyógyított, vigasztalt. Nekünk is ez a dolgunk.

Véleményem szerint az Egyház – a mai formájában – a megsemmisülés felé tart. Két dologra gondolok most: a papképzésre (nevelésre) és a hívek gondozására. Mindenki elkényelmesedett, pedig az élet számtalan lehetőséget tár elénk. Csak a hívekre kellene koncentrálnunk, de sok esetben a materiális fejlődéshez, megújuláshoz szükséges anyagi források előteremtésén túl a célunk a haszon és a kényelem. Az emberek látják ezt, és elutasítják.

Kisded nyájat kell felépítenünk.

A tömeget a tömegtájékoztatási eszközök – kényelmet kínálva – viszik az individualizmus irányába, mi már nem tudjuk pasztorálni. Ha nem ismerjük fel az idők jeleit, ha azt a kevés, de hűséges embert nem tudjuk közösségbe szervezni, s a tömegtájékoztatás eszközeivel sem tudunk rendelkezni, akkor eljár felettünk az idő. A mi küldetésünk ugyanaz:

a megváltás szolgái lettünk. Nekünk nem a művészetről, a sportról kell himnuszokat zengedezni, hanem az evangéliumról.

Krisztus ennek a szolgálatára hívott meg bennünket. Ha az igehirdetésünk nem ebből áll, akkor minden szavunk »csak zengő érc, vagy pengő cimbalom«.

Tanulságos következtetéssel találkoztam a napokban az interneten. A dubai Rashid al Maktoum sejk az országa jövőjére irányuló újságírói kérdésre ezt válaszolta: »Nagyapám tevével járt, apám tevével járt, én Mercedesszel járok, a fiam Land Rovert hajt, az unokám is Land Roverben fog ülni, de a dédunokámnak újra meg kell járatnia a tevét.« »Miért?« – kérdezte a riporter. »A nehéz idők erős embereket nevelnek, az erős férfiak könnyű időket teremtenek. A könnyű idők gyenge embereket, a gyenge emberek nehéz időket teremtenek, és a nehéz idők újra erős embereket nevelnek« – hangzott a válasz. (...) A gazdagság nemcsak a hívekre, hanem a papokra is hatással van. Elkényelmesedtünk. A harmadik világ országaiban, Afrikában és a Közel-Keleten, ahol keresztényüldözés van, a keresztények vére termi a hitet. Mielőtt felszentelik a papokat, legalább egy évet misszióban kellene eltölteniük... Boldog Scheffler János püspök vértanú 1942-től 1952-ig vezette a Szatmári Egyházmegyét. Három sarkalatos pontot hagyott örökül a papjainak: legyenek hűségesek a kevésben is; ne legyenek gazdagabbak, mint a hívek, akik körében élnek, mert akkor hiteltelen lesz az igehirdetésük; legyenek egymásnak testvérei, barátai – mutassák meg a világnak, hogy ők tudják egymást szeretni.

(...) Ez az utolsó stádium az életemben, de már megbékéltem mindennel. Alapjában nem félek, a harmadik találkozás már az igazi lesz, mert

az ember apránként hal meg.

Papi jelmondatom még az aranymisén is megmaradt »Az Úrnak irgalmát örökké éneklem.« Most a taizéi változaton elmélkedek: »Irgalmas Istenünk jóságát mindörökké éneklem.« Úgy gondolok Istenre, mint Atyámra, aki hozzám mindig nagyon irgalmas volt. Volt is mit megbocsájtania. Nem úgy szeret, ahogyan én szeretem Őt, hanem túláradó kegyelemmel. Nem érdemem szerint, hanem azon felül. Ott lesz, Aki meghalt értem, hogy életem legyen; az Édesanyja, aki az én Anyám is, és mindazok, akik szerettek. A szentek sokaságát már nem is említem. Éppen ezért nem félek ettől a nagy találkozástól. Az otthonomban bemutatott szentmiséken már most is kettesben lehetek az Úrral. Ezt az élet különleges ajándékának tekintem. Csak Ő és én. Van, hogy elidőzöm az Eucharisztia jelenlétében.

Már mindent átbeszéltünk, csak ennyit mondok: »Én Uram, én Istenem…«”

A beszélgetés teljes terjedelmében ITT olvasható.

Forrás és fotó: Kovács Ágnes/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír