Velünk van Isten a házasságban – Beszélgetés az ötgyermekes Szendrői-Kovách házaspárral

Nézőpont – 2020. március 31., kedd | 20:00

Szendrői-Kovách Réka és Kristóf a harmincas éveik vége felé közelednek, tizenkét éve házasok. Öt gyermekük van, négy fiú és egy lány. Példájuk révén a családok életének cselekvő arcát jelenítik meg.

A Magyar Katolikus Egyház idei 1%-os kampányának arcaként a családok fontosságára hívják fel a figyelmet. A kampány üzenete – „Reményből jövő fakad!" – a Szendrői-Kovách család életén keresztül is megmutatkozik.

– Mikor és milyen körülmények között ismerkedtek meg?

Réka: A műszaki egyetemen, 2003-ban. Mindketten ott tanultunk, építész szakon, és a következő évben kezdtünk el járni.

– Szerelem volt első látásra?

R.: Nálam igen, de kezdetben barátok voltunk. Már elsőre megfogott, hogy Kristóf mennyire nyitott. Nagyon jól és mélyen tudtunk beszélgetni egymással. 

Kristóf: Az egyetemen részt vettünk egy keresztény fiatalokból álló csoport elindításában. Rendszeresen összejártunk imádkozni, beszélgetni, vacsorázni. Kirándultunk is, és szükség esetén számíthattunk egymás segítségére a tanulmányainkban is. Számomra izgalmas időszak volt ez, mert az egyetem kezdetén Réka barátnője tetszett nekem, neki kezdtem udvarolni, miközben Rékával szép lassan a legjobb barátok lettünk.

– Ezek szerint Réka elcsábította Önt? 

R.: Nem, dehogy. 

K.: Nem egészen. A budapesti piaristákhoz jártam gimnáziumba, és már középiskolásként sokat gondoltam arra, hogy az egyetemen majd megismerem azt a lányt, akit aztán feleségül veszek. Már elsős egyetemistaként tudatosan törekedtem arra, hogy megtaláljam életem szerelmét, és amikor Rékával barátok lettünk, felismertem, hogy ő az a lány. Amit a barátnője iránt éreztem, az így visszatekintve inkább gyerekes fellángolás volt még. Igazán közel Rékával kerültünk egymáshoz. Így aztán járni kezdtünk, és mint valódi szerelmes társra, úgy tekintettünk egymásra. 

– Ön is egyházi gimnáziumba járt?

R.: Nem, én vidékről, Nagykanizsáról érkeztem Budapestre.

– A hitet otthonról, a családból hozták magukkal, vagy későbbi megtérők voltak?

R.: Én vallásos családban nőttem fel, de a hitet inkább csak megszokásból gyakoroltam. Tudatosan csak az egyetemi éveim elején fordultam Istenhez. 

K.: Középiskolásként egy egyházi gimnázium légkörében éltem, ami számomra otthonos volt. A családból is hoztam magammal a hitet, már gyerekként rendszeresen jártam templomba a nagyszüleimmel, de igazán tudatosan csak a gimnázium utolsó éveiben kezdtem keresni Istent. Akkor döntöttem el, hogy olyan emberré szeretnék válni, aki kitart a hite mellett és egyre komolyabban éli meg.

– A hagyományokra épülő, mondhatni kulturális kereszténység alakult át Önöknél lelki, krisztusi hitté?

R.: Igen, és aztán később éltük át a saját, egyéni istenélményeinket.

– Fel tudnának idézni ezek közül néhányat?

K.: Kértem bizonyos, számomra fontos dolgokat Istentől, amiket megkaptam. Ez megerősítette a hitemet. Ilyen felismerés volt Réka megtalálása. Az érettségi után ugyanis arra kértem Istent, hogy mutasson nekem az egyetemen egy lányt, akivel komolyabban megismerkedhetek, és később majd feleségül vehetem. Isten megmutatta nekem Rékát, az én dolgom csak annyi volt, hogy felismerjem: ő az, akit kértem. A gimnázium után csatlakoztam a Regnum közösségéhez, ahol a közös imádságok és a lelkigyakorlatok segítettek a hitem elmélyítésében. Ahogyan az akkori rendszeres beszélgetéseim is egy ferences testvérrel. Az egyetemen a regnumi csapatunk mintájára igyekeztünk kialakítani az imént említett kisközösséget, ökumenikus alapon. Katolikusként öröm volt megtapasztalnunk, hogy református, illetve evangélikus barátokkal is tudunk együtt imádkozni.

R: Számomra istenélményt jelent a gondviselés megtapasztalása napról napra. Isten velünk van a legnagyobb döntéseinknél éppúgy, mint az egészen apró dolgokban. Rengeteg példát tudnék mondani. Említhetném azt, amikor a jelenlegi otthonunkat vettük. Már régóta árultuk a lakásunkat, de csak nem jött a vevő.  Közben megtaláltuk a házat, amibe beleszerettünk, és lefoglalóztuk, de a vételár többi részét a lakás eladásából fizettük volna. Imádkoztunk, és kértük Istent, hogy segítsen elrendezni a dolgokat. Persze közben készítettünk egy B tervet is. Ennek az életbe léptetéséhez június 15-ét jelöltük meg határidőnek. Június 12-én az utcán összefutottunk egy házaspárral, és június 14-én aláírtuk a szerződést. De említhetnék akár egy hétköznapi apróságot is, ami sokszor fejfájást okoz nekem: a parkolást. Mindig olyan parkolóhelyet találok, ami az adott helyzetben éppen megfelelő. Lehet, hogy mindezeket más véletleneknek fogja fel, de számunkra nem azok. Ennyi véletlen nincs a világon!

– Napjainkban sokat beszélnek a házasság, a hagyományos család válságáról, sokan idejétmúlt intézménynek tartják. Önök tizenkét éve élnek együtt. Öt gyermek szüleiként hogyan vélekednek erről?

R.: Nagyon erős kapaszkodót jelent számunkra mindaz, amit még a jegyesoktatáson kaptunk. A házasságra tudatosan kell felkészülni, nem szabad csak úgy belevágni, anélkül, hogy elképzelésünk lenne arról, mi vár ránk.  Fontos, hogy legyenek a tarsolyunkban olyan eszközök, amiket elővehetünk egy-egy konfliktushelyzetben, és az is, hogy legyen kihez fordulnunk.

Vannak, akik a házasságot végcélnak tekintik, pedig az igazán nagy munka a házasságkötés napjától kezdődik. Dolgozni kell azért, hogy megmaradjon a szerelem és a szeretet, mindennap újra döntenünk kell a másik mellett. Ez kihat arra, hogy miként cselekszünk a konfliktushelyzetekben, vagy hogyan döntünk fontos ügyekben. Az első kérdés, amit mindig feltehetek magamban, hogy ez most építi a kettőnk egységét, vagy inkább rombolja.

Másrészt óriási segítséget jelent nekünk a hitünk. Nem ketten vagyunk a házasságunkban, hanem ott van velünk Isten, ő is szövetséget kötött velünk. Fordulhatunk hozzá, ha válságban vagyunk, de a legapróbb kérdésekben is. Többször megtapasztaltuk már, hogy ha ketten együtt imádkozunk, akkor megkapjuk a válaszokat, és jó irányba megy tovább az életünk, arra, amerre Isten hív minket. Neki terve van velünk, és napról napra tanít, hogy képessé váljunk bizalommal ráhagyatkozni.

K.: Gyerekként azt láttam otthon, hogy a szüleim házassága nem sikerült jól, így már nagyon korán érzékeltem, hogy ez nem megy magától, nem könnyű a férfi és nő közötti kapcsolat. Ez meghatározó tanulsága volt a gyerekkoromnak, és már akkor megszületett bennem a vágy, hogy szeretném, ha felnőttként nekem ez jól menne. Ajándék, ha jól működik egy házasság. Minden pár más, és vannak a férfiakra és a nőkre jellemző sajátosságok, ízlés- és szokásbeli különbségek. Sok minden összeköt bennünket, más dolgok viszont elválasztanak, és megnehezítik, hogy minden olajozottan működjön közöttünk. Rékával megvolt a közös alap, ahonnan el tudtunk indulni. Azonnal megtaláltuk egymással a hangot, de ez nem megy mindig magától, és az idővel is változik. Ahogy Réka mondta, folyamatosan tennünk kell azért, hogy a házasságunkat életben tartsuk, és mindig visszatérjünk a gyökerekhez, hogy táplálkozzunk belőlük. Időt kell szánnunk egymásra. Az ember öt-hat évig jár egyetemre, hogy megfelelően felkészüljön a hivatására. A házassághoz is tanulni kell. Réka említette a jegyesoktatást. Az a néhány alkalom valóban nagyon sokat számított, de lényeges, hogy legyenek más közös forrásaink is, amik táplálni tudják a házasságunkat, fogódzók, amikbe kapaszkodhatunk. Olvasunk erről szóló könyveket, és keressük, mi az, ami támaszt jelenthet számunkra nehézségek idején. A legfontosabb talán a közös ima, a Szentírás olvasása és az, hogy teret adjunk az életünkben Istennek, meghalljuk a bátorítását, felismerjük az iránymutatását.

R.: Az is lényeges, hogy ne szigetelődjünk el. Tartozzunk egy közösséghez, ismerjünk meg más házaspárokat, és beszéljünk egymással őszintén, nyíltan. Évek óta tagjai vagyunk a Chemin Neuf (Új Út) ökumenikus elhivatottságú katolikus közösségnek. Ez egy Szent Ignác-i lelkiségű karizmatikus közösség. A cölibátusban elkötelezett nővérek és papok, valamint házaspárok egyformán a tagjai. Testvérekként tekintünk egymásra.

K.: Rendszeresen találkozunk, együtt imádkozunk, megosztjuk egymással a gondjainkat és az örömeinket. A közösség nyaranta Kána hetet szervez házaspároknak – az elnevezés az evangéliumbeli kánai menyegzőre utal –, ami nagyon sokat segít a pároknak. A mi esetünkben is ez történt. A házasságunk harmadik évétől többször vettünk részt ezen az eseményen, és sokat kaptunk tőle, segített megújulnunk a házasságunkban.

R.: Ilyenkor egymást erősítjük a közös imádsággal, a megosztásokkal, előadásokkal. Az éppen aktuális, számunkra nehézséget okozó kérdésekkel foglalkozunk. Egyszerre adunk és kapunk. Valódi istenélményben van részünk. Ismerünk olyanokat, akiknek a házassága válságban volt, amikor megérkeztek, és a Kána hét végére olyanok voltak, mintha kicserélték volna őket. Valódi csodának lehettünk a tanúi. Együtt megtapasztalhatjuk, hogyan cselekszik Isten értünk, a házasságunkért. 

K.: A katolikus közösségünkben mi közös hivatást is kaptunk. Már jegyesként is szerettük volna, hogy legyen egy olyan közös tevékenységünk, amiben együtt lehetünk, és jót tehetünk. Korábban a házaspárok szolgálatában, most pedig a közösségünkben a 18–30 éves korosztállyal és a házasság felé tartó párokkal éljük meg ezt.

R.: A lelkivezetés is nagyon fontos. Sokat jelent, ha van, aki kísér minket a házasság útján. Kristófnak és nekem is van lelkivezetőnk, egy szerzetes nővérünk és egy pap testvérünk a közösségünkből. Rendszeresen beszélgetünk velünk, és ez nagy segítség ahhoz, hogy helyre tegyünk dolgokat.

K.: Sokat segít a legjobb barátom is, aki az esküvői tanúnk volt, és azóta is számíthatunk rá. De eszembe jutnak a gyerekeink is, nemegyszer rajtuk keresztül kapunk bátorítást, iránymutatást Istentől.

– Előfordult már, hogy nem sikerült megfelelniük a Szent Pál-i intelemnek, és este a szívükben haraggal aludtak el?

R.: Nem ez a jellemző, de igen, volt már ilyen. Az ima ebben a helyzetben is segít. Előfordult már, hogy muszáj volt egyedül elcsöndesednünk, és másnap, már hideg fejjel megbeszélnünk, ami történt.  

K.: Szerintem az is lényeges, hogy minden héten legyen egy olyan találkozásunk, amikor nem ügyeket beszélünk meg, hanem elcsöndesedünk, felidézzük, hogy min vesztünk össze néhány napja, és megbeszéljük a dolgot, feloldjuk a feszültséget. Jó ilyenkor kettesben tölteni egy kis időt, odafigyelni egymásra, megélni a másik közelségét, megértését. Persze sajnos nem mindig sikerül ez, van olyan hét, ami közös este nélkül telik el, de törekszünk arra, hogy a hétköznapok gyakran feszes tempójában is szakítsunk időt egymásra. 

A házasság teljesen reménytelen vállalkozás lenne, ha csak ketten volnánk benne. De ott van velünk Isten, hiszen ő is elkötelezte magát mellettünk, és segít, ha gondjaink vannak. Hiszem, hogy a jó dolgok nem mögöttünk vannak, hanem mindig előttünk. Számtalan örömteli meglepetést tartogat még számunkra Isten. Minden jól működő házasság egy igazi csoda. 

R.: Fontos a tudatosság is, az, hogy én őt választottam, és kitartok mellette akkor is, ha nehézségeink támadnak. Mindennap meg kell küzdeni ezért, és soha nem mondhatjuk, hogy nálunk minden tökéletes. 

– Ifjúkorom óta rendszeresen járok borozóba, étterembe, kávézóba, rengeteg emberrel, fiatalokkal is beszélgetek. Az utóbbi időben egyre inkább azt tapasztalom, hogy a 20 és 35 közötti hölgyek jelentős része inkább tart öt kutyát, mint hogy vállaljon egy gyereket. Önöknek öt gyerekük van. Tudatos elhatározás volt ez?

R.: Mi hárman vagyunk testvérek, Kristófék ketten. Kezdettől fogva szerettünk volna legalább három gyereket. Igaz, amikor megismerkedtünk, Kristóf azzal viccelődött, hogy kilencet akar, talán mert a felmenői között volt erre példa. Mi mindig a következő gyerekre mondtunk igent. És szerettünk volna fiatal szülők lenni. Mind az öt gyerekünk igazi ajándék Istentől.

K.: Kezdetben még féltünk is, hogy mi lesz, ha nem lehet gyerekünk. A hozzánk közel állók között vannak olyanok, akik kénytelenek voltak szembesülni azzal, hogy a gyermek érkezése nem is olyan magától értetődő dolog. Mi egyetemistaként házasodtunk össze, talán mai szemmel nézve vakmerően vágtunk bele a családalapításba. Felvetődött bennünk a kérdés, hogy miből tartjuk majd el a születendő gyerekünket, és hol fogunk lakni. De bíztunk a gondviselésben. Isten pedig jó pedagógusként vezetett rá minket az élethez szükséges bátorságra. És valóban, mindig megkaptuk azt, amire szükségünk volt. 

Visszagondolva rájöttem, hogy amikor az első gyerekünk megszületett, sokat panaszkodtam. Hirtelen sok lett a kötöttség, nem mehettünk oda és akkor, amikor akartunk. Minden gyerek születése óriási kihívást és nehézséget jelent, és minden pár maga érzi, hogy mennyit tud ebből örömmel vállalni. Az, hogy nemcsak ketten vagyunk, hanem ránk van bízva egy új élet, hatalmas és semmivel össze nem hasonlítható élmény és ugyanakkor felelősség is. Egyrészt fel kellett nőnünk ehhez a feladathoz, másrészt meg kellett tanulnunk megélni az újfajta nehézségek mellett az új örömöket is. Minden gyerek érkezése átalakított minket egyénileg és családként is.

R.: Aztán az első gyermekünk megszületése után azt mondtuk, jó lesz, ha kis korkülönbséggel jön a testvére. Így is lett, majd érkeztek a többiek is a maguk idejében. A legidősebb tízéves, a legkisebb egy. Csodálatos látni, ahogyan kibontakozik az egyéniségük. Ahányan vannak, annyifélék. Törekszünk arra, hogy a koruknak megfelelően bevonjuk őket az imádkozó életbe. Ennek egyszerű módja, hogy esténként megkérjük őket, gondoljanak vissza a napjukra, és mondjanak egy örömöt, amiért hálásak. 

K.: Ez egyrészt segít az elcsöndesedésben, ami nekik sem mindig megy könnyen. Másrészt az egész családunknak jó alkalom arra, hogy észrevegyük és megosszuk egymással a mindennapok örömeit. 

R.: Szent Ignácot követve a visszatekintést gyakoroljuk, amikor az adott nap, hét vagy hosszabb időszak csöndes felidézésében azt keressük, hol fedeztük fel az életünkben Isten jelenlétét. Ezek az alkalmak segítenek felismerni, hogyan gondoskodik rólunk szeretettel.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. március 29-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria