Együtt vagyunk – Villanófényben Kisiván Csaba

Az egyházmegyével egyidős – idén huszonöt éves – szerpap plébániai szolgálati helye a harmincezres város, Siófok, s emellett ifjúsági referensi szolgálatot is ellát. Diakónusként rögtön a mély vízbe dobták. Féléves plébániai gyakorlatát a főpásztora kérésére egész évre hosszabbította, és ott maradt a plébánián. Ellátta a szolgálatot, s emellett készült fel a szigorlataira, az államvizsgájára, és így írta meg a diplomamunkáját is.

Csaba született pap. Nem azért, mert az óvónője szerint már négyévesen pap akart lenni – ő úgy emlékszik, sokkal inkább kukás vagy mozdonyvezető –, hanem azért, mert szívből jövő, mély elkötelezettség hatja át minden szavát. A templomba a családdal együtt élő dédnagyanyja vitte el, óvodáskorában vele járt misére. Aztán egyszer megszólította a ministránsok vezetője, Sándor László – azóta ő is pap –, és Csaba ott ragadt a plébánián. „Volt bennem egy furcsa érzés, hogy nekem dolgom van itt.” Éveken át részt vett az egyházmegye imatáborában; gimnazistaként az Antióchia közösségbe került, ahol barátokra talált. Megismerkedett egy lánnyal, és megélte az együtt járás szépségeit. Mélyen élt benne a vágy az emberek szolgálatára, segítésére. A Magyar Vöröskeresztben, ahol önkéntes elsősegélynyújtó szolgálatot hoztak létre a barátjával, ez a késztetés is kibontakozhatott benne. „Sok hétvégét töltöttünk a mentőállomáson.” De mégsem az orvosi hivatást választotta. A hívás a papságra és az Isten országáért megélt cölibátusra erősebb volt benne. Érettségi után jelentkezett a Kaposvári Egyházmegyébe, és akkori főpásztora – Balás Béla megyéspüspök – az esztergomi szemináriumba küldte tanulni.

„Öt csodálatos évet töltöttem ott. A szüleim – egyke vagyok – a boldogságomat látva akkor fogadták el igazán, hogy pap leszek. Alaptalannak bizonyult a félelmük, hogy a szemináriumban bezárnak majd a négy fal közé. Nem tudtam betelni a programokkal, és nagyon élveztem a tanulást. Még a filozófiát is. Viktor E. Frankl munkásságáról és az osztrák neurológus által megalapított logoterápiáról írtam a szakdolgozatomat, ezen a területen szeretném tovább képezni magam a jövőben.”

Hatodévben már a szolgálatról szólt az élete. Siófokon harmadmagával, a nyolcvanhét éves Wirth János plébánossal és Vörös Péter káplánnal látják el a lelkipásztori feladatokat. „Élő plébánia ez, bőven akad tennivaló.” Csaba tizenkét csoportban tanít hittant, kíséri a közösségeket. „Fontos, hogy a pap jelen legyen a hívek számára, és kész legyen a párbeszédre.” Az esti mise után kezdődő közösségi alkalmak után sokszor éjfélig is beszélget még az érdeklődőkkel. Nyitott a felnőttek teológiai kérdéseire és a fiatalok életvezetési problémáira, hitbeli útkeresésére egyaránt.

Gyakran előfordult vele, hogy egyszerre több, egész embert kívánó feladatot kellett ellátnia, nem csoda hát, ha a legnagyobb kihívásnak a munka és az imaélet összehangolását tartja. „Megtapasztaltam, hogy könnyen kicsúszik a lábam alól a talaj, ha elhanyagolom a személyes imát, és nem tartom fenn a magam számára az időt, amikor együtt vagyunk Istennel.” A lelki feltöltődéshez fontos a Szentírás olvasása, a rendszeres gyónás, a lelkivezetővel való beszélgetés és a papi barátságok is – vallja. Siófokon Vörös Péterrel szolgálhat, aki szintén az esztergomi szemináriumban végzett. „Áldott helyzet ez, nagyon jó barátok vagyunk. Esténként elmaradhatatlan a közös séta, amikor átbeszéljük a napunkat.”

Főpásztora rábízta az ifjúságpasztorációt, szabad kezet adott neki. „A huszonöt évemmel magam is ennek a korosztálynak a tagja vagyok; tudom, milyen fontos foglalkozni a fiatalokkal. Én is a nekik szóló kezdeményezések résztvevőjeként éreztem meg, hogy él az Egyház.” Csaba ismerkedik a közösségekkel, egyházmegyei szintű programokat szervez, és segíti a csoportok, közösségek bekapcsolódását az országos kezdeményezésekbe.

Mindeközben tanul, olvas, tájékozódik. Úgy látja: a pap számára létkérdés, hogy egyre alkalmasabbá váljon az emberekkel folytatott párbeszédre, akkor is, ha nem hívők, hanem keresők fordulnak hozzá. A szentelés utáni szolgálati helyét még nem ismeri, de az ifjúsági referensi munka megmarad az életében. „Nem lesz unalmas a nyár!”

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2018. június 17-i számában jelent meg.