Virágvasárnapi passió – Amikor ízlelgetjük az érthetetlen isteni ragaszkodást

Nézőpont – 2020. április 4., szombat | 20:01

Fehérváry Jákó OSB liturgikus jegyzetét olvashatják.

Míg a jeruzsálemi liturgiában az V. században Jézus dicsőséges bevonulását elevenítették meg a történések eredeti helyszínének varázslatában, addig a római liturgiában ekkor már a szenvedés vasárnapjának (dominica passionis) hívták a virágvasárnapot. A pápa ezen a vasárnapon, majd nagyszerdán kommentálta a Máté evangéliumából felolvasott szenvedéstörténetet. Bár a virágvasárnapi liturgiánk fontos része a barkaszentelés és a körmenet – amikor a bevonulás evangéliumát felolvassuk –, a liturgia középpontjában a passió áll. Mindmáig az adott évnek megfelelően valamelyik szinoptikus evangéliumból (Máté, Márk, Lukács) olvassuk vagy énekeljük. 

Sokat töprengtem azon, miért kell virágvasárnap passiót olvasni. Hiszen a dolgok időrendjében ez az elővételezés zavart okoz, nagypéntek még odébb van. Mintha megkettőznénk a szenvedés elbeszélését. Miért nem elég, ha megállunk a bevonulás evangéliumánál virágvasárnap?

Különös, hogy bár a liturgikus év ünneplésében ott van a mimézis, az üdvtörténet eseményeinek minél pontosabb felelevenítésére való törekvés,

az idősíkok mégis összecsúsznak, és így vagy úgy a teljes misztérium, az Ószövetség, a megtestesülés és a húsvét mindig jelen van a liturgiáinkban.

Ha tehát a szenvedéstörténetet elővételezzük virágvasárnap, úgy húsvét teljes, tágabb összefüggése adja meg azt a hátteret, ami alapján a Jeruzsálembe való bevonulás gesztusa érthetővé válik: aki most érkezik, az király, uralkodó, megmentő, megilleti a nép ünnepi üdvözlése. A királyság beteljesül, itt, most, azonnal. De egészen másképpen, mint ahogyan azt a Jézust ujjongva fogadók gondolnák. Jézus az árulás éjszakáján, a magára hagyatás, az elítéltetés és a megvetés pénteki napján, a passió bugyraiba alászállva a kereszten foglalja el királyi trónusát. Ezért kell olvasnunk virágvasárnapon a passiót, még ha időrendben előrevisz is bennünket. 

Ahogy telnek a napok, az idősíkok most a mi időnkben is összezavarodni látszanak.

Mintha valamiféle sajátos időtlenségbe csúsztunk volna, ahol nehéz különbséget tenni hétköznap és hétvége között.

Egy ismerősöm írta ki a Facebook-oldalára: „Zorka kérdezi: Hétfő vagy kedd van? – Csütörtök, kislányom. – Olyan időtlen minden.” Igen, olyan időtlen minden. Az emberi szétcsúszás időtlenségébe, amit a mostani járvány okoz, az otthon maradóknak és az első vonalban küzdőknek egyaránt Isten időtlensége lép be. Elővételezzük azt a jót, amit most még nem látunk: a járvány bugyrai felé közeledve bizalmat szavazni Istennek. Annak az Istennek, Krisztusnak, aki szerette a világot, és halálra adta magát értünk. Mást most nem is tehetünk, csak időzni bírunk mellette; befogadni, ízlelgetni ezt az érthetetlen isteni ragaszkodást.

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria