Vízen járás együtt, másokért – Hitvallás a családpasztoráció mellett Kézdivásárhelyen

Nézőpont – 2020. október 13., kedd | 15:09

Kertész Mária és Tibor a családpasztoráció alapemberei a Gyulafehérvári Főegyházmegyében. Hogyan alakult életükben ez a közös hivatás – erről kérdezte őket Bereczki Silvia segítőnővér. Az interjút rövidítve és szerkesztve tesszük közzé.

Tibi: Az Egyházhoz közeli családban nőttem fel, hisz édesapám kántor. Szüleim és nagyszüleim házassága jó alapozást jelentett a családi élet terén is. Számunkra természetes volt, hogy a házastársak beszélgetnek egymással, megérintik, megölelik egymást, és valahogy így képzeltem el saját házasságomat is. 

Marika: Én azzal a vággyal a szívemben kerestem a társat, hogy boldog és Istenre alapozott családot szeretnék. Akkoriban tértem meg, ismertem meg egész közelről Isten szeretetét, és ez gyökeresen megváltoztatta a látásmódomat, jövőképemet, és az álmaimat is ehhez igazítottam. A környezetemben sajnos nem láttam igazán szép példákat a családi életre, talán ebből a hiányból fakadt a mély vágyam. 1996-ban ismerkedtünk meg Tibivel, három évig jártunk együtt, majd 1999-ben jegyeztük el egymást, és 2000-ben kötöttünk házasságot. 

Tibi: Szívem mélyén tudtam, hogy nehéz tisztaságban készülni a házasságra, és nem is voltam meggyőződve, hogy ez fog menni nekem, viszont azt éreztem, ez az igazi út. Marika kapcsolatunk elején fontosnak tartotta, hogy elvigyen számára jelentős helyekre, és bemutasson azoknak az embereknek, akik fontosak neki. Ő sokat járt a csíkszentdomokosi lelkigyakorlatos házba, a segítőnővérekhez hivatást tisztázni. Ma is emlékszem az első páros alkalomra, amit Tegzes Katalin nővér tartott. Az, amit ott láttunk, később áttevődött a családokkal való munkánkba is.

Marika: Igen, én Domokoson, egy hivatástisztázó hétvégés sorozaton hallottam először házaspárt tanúságot tenni a házasságukról. Akkor döntöttem el egyrészt azt, hogy a családos hivatást választom, másrészt pedig azt, hogy valami ilyet szeretnék én is csinálni: a párommal együtt beszélni másoknak Isten szeretetéről, arról, hogyan van ő jelen a kapcsolatunkban, és miként tudunk általa egységben lenni, vagy ha megbomlik az egység, azt helyreállítani. Aztán az „Élet a lélekben” szeminárium is nagyon sokat segített a hivatásom alakulásában. Kezdetben ifi- és zenecsoportot próbáltunk vezetni; a felnőttek szolgálatában „Élet a lélekben” szemináriumokat szerveztünk. Ahogy a kapcsolatunk mélyült, elkezdtünk jegyeskurzusokat tartani. Aztán amikor az első gyermekünket vártuk 2003-ban, megismerkedtünk Szénégető István atyával, és akkor került sor az első családpasztorációs magcsoportos beszélgetésre, bár akkor még nem így hívtuk. Önkéntesként, a munkánk mellett vettünk részt mindketten ebben a szolgálatban, de már akkor kezdett kikristályosodni az a vágy, hogy hivatásszerűen tegyük ezt.

Tibi: Én pályaválasztási kérdésekben nem voltam otthon, nem volt megfelelő önismeretem hozzá. A Jóisten azonban a zűrzavaromban is alakította az életutamat. Akkor csodálkoztam igazán, amikor különféle munkahelyek után elvezetett a média világába: rádiós-tévés hírszerkesztő voltam tíz évig, és bár szerettem, nem értettem, mit keresek ott. Később lett világossá számomra, hogy ez valamiféle rákészülés volt a mostani munkámra. Megtanultam, hogyan lehet ezt a tudást az Egyház és a családok szolgálatába állítani.

Marika: Nagyon radikális döntést kellett meghoznunk – először nekem, aztán Tibinek –, amikor elhagytuk világi munkahelyeinket. Én tanítónőként dolgoztam, de pszichológiát és mentálhigiénés képzést is végeztem. Harmadik gyerekünk születése után, 2010-ben azt éreztük mindketten, hogy a gyereknevelési szabadság után ne menjek vissza a tanügybe, hanem ha másként nem lehet, akkor önkéntesként szolgáljak a családpasztorációban. Nem volt könnyű kilépni a biztosból valami olyasmibe, ahol munka adódott bőven, de anyagi háttér még nem volt. Egy évig úgy dolgoztam önkéntesként, mintha fizetést kaptam volna. Kellett ez az ugrás a semmibe, hogy kialakuljon az, ami most van. Isten visszaigazolt: egy év múlva lett egy félállásom, ami pár hónappal később hatórássá, majd teljes munkaidejűvé vált. Először a munka alakult ki, aztán a fizetés.

Tibi: Négy évvel ezelőtt én is válaszút elé kerültem: a karrieremet építem, vagy az Egyházban szolgálok. A váltáskor az egyik bankban, ahol ismertek a médiából, amikor meglátták a papíron, hogy hová megyek, és mennyit fogok keresni, megkérdezték, hogy biztos meggondoltam-e, normális vagyok-e. Nagyon határozottan éreztem, hogy ez az út, amin járnom kell, és most is érzem, hogy jó döntést hoztam. Vízre lépésként éltük, éljük ezt meg. Anyagilag azóta sem igazán tervezhetünk, mert nem tudjuk, hogyan alakul a családpasztorációs szolgálat sorsa, de azt igen, hogy Istenben bízhatunk.

Vigyáznunk kell, hogy a gyerekeink ne legyenek családpasztorációs árvák. Pár hónappal ezelőttig itthonról dolgoztunk, hisz nem volt családpasztorációs iroda itt, Kézdivásárhelyen. Ez nem volt egyszerű, mert összefolyt a munka a családi élettel, és erre vigyáznunk kell, mert nincs jó gyümölcse.

Marika: Ugyanakkor azt is látják a gyerekeink, hogy Isten gondoskodik. Idén nyáron is például több adományozónak köszönhetően mentünk el nyaralni és megünnepelni a huszadik házassági évfordulónkat. Nem kértünk senkitől semmit, de a Gondviselésnek köszönhetően lett. Pár nappal azután, hogy imádkoztunk ezért a vágyunkért, valaki bekopogott, és átadott egy borítékot pénzzel, mondván: úgy érzi, ez nekünk most valamiért kell. 

Tibi: Tamás fiunk már hét éve nincs fizikailag köztünk. Annak idején a műtétjeit is mind így sikerült megoldanunk: nagyon sok jóindulatú ember segítségével tudtuk csak vállalni. A halála feletti gyászban a legnagyobb segítség az volt, hogy láttuk: ennek a tízéves kisembernek az élete beteljesedett élet volt. Ügyesen, szépen végigcsinálta ezt a tíz évet, mi is rengeteget kaptunk általa, és másoknak is sokat jelentett ő az életükben, a visszajelzések alapján közelebb segített embereket Istenhez. Nálunk ő volt az „ünnepteremtő”. Nagyon vonzódott a liturgikus cselekményekhez, ruhákhoz, tárgyakhoz, számontartotta az egyházi ünnepeket, szeretett ministrálni. Pap szeretett volna lenni, naponta játszott misézést, ami igazából nem is játék volt számára, hanem ima. Az Adoremust rendszeresen be kellett szerezni neki, a mise állandó szövegeit kívülről tudta, de ünnepekkor a sajátos szöveget akarta imádkozni. Mi közbenjáróként tekintünk rá, és ő most is része a családunknak. Anna lányunk Tamás halála után született, de ő is számol vele, családtagként emlegeti őt. 

Tudjuk, fontos minden házaspár életében, hogy minden évben egy teljes hetet, minden hónapban egy teljes hétvégét és minden héten legalább egy estét fenntartson a kapcsolat ápolására. Huszadik évfordulónkon megjegyeztük, hogy erre bizony nekünk nem volt lehetőségünk.

Marika: Sűrű volt az élet, nem csak a munka szempontjából. Tíz évig Tamást kísértük, majd következett az ő halálával járó leterheltség, közben édesapám is meghalt. Mindig örülünk annak, amikor ketten vagyunk itthon, mint például most is: takarítunk, a gyerekek nincsenek itthon. Nagyon szeretjük ezeket a kettesben töltött időket. Ilyenkor néha együtt meghallgatunk egy-egy jó prédikációt, tanítást, és beszélgetünk róla. Nálunk a nagytakarítás lelkigyakorlatos hét is, ilyenkor újra rátalálunk Istenre is, egymásra is, irányt váltunk, rájövünk arra, amit nem jól csinálunk, és elindul a megtérési folyamat egyénileg és családilag is. A Házas Hétvége mozgalom is nagyon sokat tett hozzá ahhoz, hogy érzéseinket nyíltan ki tudjuk fejezni.

Tibi: Úgy látjuk, ha egy házaspárt sikerül közel segíteni Istenhez, akkor az egész család légköre megváltozik. Ez lehet mindennek az alapja. Persze fontosak a segédtudományok, a pszichológia, a mentálhigiéné ismerete is, viszont az alap Jézus Krisztus.

Fotó: Romkat.ro

Forrás: Bereczki Silvia SA/Romkat.ro

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria